Interjú

„Azt, ami az övék volt”

Standeisky Éva történész elhallgatott múltról, elmismásolt antiszemitizmusról
szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1945 – mint az azonos című film erős képei­ből is kiderül – a magyarországi vidék számára nehéz, konfliktusokkal terhes év volt. Ekkor tértek haza az előző évi deportálások, illetve a munkaszolgálat kevés számú zsidó túlélői. Mit találtak, akik hazatértek, és milyen konfliktusokkal kellett szembenézniük? Erről beszélgettünk Standeisky Évával, aki az Anti­sze­mi­tiz­musok című könyvében ír a második világháborút közvetlenül követő évek antiszemita megmozdulásairól.

Magyar Narancs: Miért csak fél évszázaddal a holokauszt után kezdtek a történészek érdeklődni a vészkorszakot túlélt zsidók hazatérésének körülményei iránt? Mivel magyarázható, hogy lényegében máig elmaradt a szembenézés az 1944-ben és az azt követő rendszerváltó években történtekkel?

Standeisky Éva: Az utóbbi évtizedek kutatási eredményeinek köszönhetően egyre többet tudunk a zsidóság kifosztásának menetéről, módjáról, százezreinek elpusztításáról, ugyanakkor alig ismerjük azokat a társadalom mélyrétegeiben zajló folyamatokat, amelyek a háború után lakóhelyükre visszatért zsidók és a helyiek között végbementek. A háború és következményeinek traumái, az 1945 és 1947 közötti nagy horderejű, pozitív és negatív hatású változások a szovjet típusú diktatúra magyarországi meghonosítása után az egyéni és a kollektív tudat mélyére szorultak. A diktatúra bevezetése Magyarországon annak az ígéretes demokráciapróbálkozásnak vetett véget, amelynek keretében megindulhatott volna a háborúvesztést megelőző negyedszázad politikai, társadalmi és mentális történéseinek átgondolása is. A Rákosi- és a Kádár-éra számos vonatkozásban torzító hatású zárványidő volt, ami szintén nehezíti a megmaradt zsidóság háború utáni sorsának feltárását. Ha történelmi körülményeink kedvezőbben alakulnak, akkor sem biztos, hogy tudományos eszközökkel feltárhatók lettek volna a korabeli egymásnak feszülő indulatok, kölcsönös sérelmek. A múltbéli érzelmek, a bűntudat, a lelkifurdalás feltárására a tudománynál sokkal alkalmasabbnak tűnik a szépirodalom és a művészet. Vannak azonban olyan tudományterületek – például az egyéni cselekedeteket és a tömegeseményeket, az atrocitásokat és az érzelmeket is vizsgáló társadalom- és mentalitástörténet –, amelyek a vidéki zsidók és nem zsidók háború utáni kapcsolatát is segíthetnek megérteni.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: A munkaszolgálatba kényszerített férfiaknak még mindig nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint családtagjaiknak, akiket Auschwitzba deportáltak. Ezért is van az, hogy amikor 1945-ben hazatértek, hozzátartozóiknak már a nyomát sem lelték. Mennyiben tipikus a filmbéli szituáció, az attól való félelem, hogy a halottnak hitt zsidó szomszéd eltulajdonított javait vissza kell szolgáltatni?

SÉ: A birtoklási vágyból is fakadó irigység és persze a felelősség áthárítása jellegzetes emberi érzelem és magatartási forma. A film ezt kiválóan ábrázolja, és a háttértörténésekre is utal. A második világháborúban rengeteg személyi és vagyoni sérelem érte az embere­ket. A vidékiek is szenvedtek a front átvonulásától, de a győztesek jogán az országot megszálló szovjet csapatoktól is: sokakat hurcoltak fogságba, kényszermunkára; nem csupán azokat, akik katonaként hadifogságba estek. Mindezek mintegy önfelmentést adtak a zsidó javak eltulajdonítóinak. A zsidók ingóságainak lába kelt, a megürült házakba pedig mások költöztek. Rászorulóknak, menekülteknek utalták ki az üresen maradt lakásokat, vagy a frissen megalakult új politikai pártok foglalták le azokat maguknak. A még szerveződő, számos vonatkozásban tapasztalatlan új államhatalom legfőbb gondja nem a visszatérő zsidók sérelmeinek orvoslása volt. Az újjáépítés, a jóvátételi kötelezettségek teljesítése, de leginkább a hatalmi harc kötötte le a kormánykoalíció pártjait, s a reparációs intézkedések is a pártpolitikai csatározások eszközei lettek.

MN: A halálba küldöttektől elrabolt vagyon milyen arányban került át hivatalos hatósági redisztribúció révén a „keresztény” lakossághoz, és mekkora volt a spontán fosztogatás aránya?

SÉ: A zsidók egzisztenciális ellehetetlenítése, vagyonuk elvétele fokozatosan, államilag szabályozottan zajlott. Mire vagonokba rakták őket, személyes holmijuk is alig maradt. A magyar közigazgatás rendkívüli alapossággal szervezte meg a vagyonfosztást és a közvetlenül a magyar csendőrség által lebonyolított deportálást. A jogfosztott zsidók között voltak olyanok, akik megőrzésre megpróbálták átadni vagyontárgyaikat ismerősöknek. Ingyen vagy pénzért, attól függően, hogy milyen viszonyban voltak a szomszéddal, volt-e olyan nem zsidó barátjuk, aki vállalni merte a rizikót. A hatóságok által lefoglalt ingatlanokat a helyi közigazgatási vezető lepecsételte, a felhalmozott ingóságokat elzárták – ezeket azután ki lehetett igényelni. A front közeledtével a jegyző, a helyi értelmiségiek zöme elmenekült, s a távozók magukkal vitték a község hivatalos iratait és pénzbeli vagyonát, ami a viszontagságok közepette többnyire eltűnt vagy megsemmisült. A szovjet csapatok megérkezése előtti „holtidőben” pedig nagy volt a kísértés az őrizetlenül maradt javak széthordására. Szemtanúk később nemigen akadtak, a cinkostársak pedig hallgattak. A közigazgatásba visszatért régiek közül sokan kihulltak a politikai megbízhatóság rostáján, az újak közül pedig nem egy maga is érintett volt a szabad rablásban. Sok minden múlott az emberi jóindulaton. De mit is tehetett volna az a hazatérő, aki megőrzésre átadott értékei visszakérésekor azt a sajnálkozó választ kapta, hogy elvették tőle a „ruszkik”? A hazatérő házról házra járva szed(het)te (volna) össze ruhaneműit, használati tárgyait. A korabeli keserves vicc szerint, amikor az egyik falubéli a hazatérő munkaszolgálatos életkezdési lehetőségei iránt érdeklődik, ő így panaszkodik: „Nem maradt semmim azon kívül, ami rajtad van.” A zavaros, háborús, hatalomváltó időszakban sokaknak volt vaj a fején, és sokaknak volt szégyellnivalója. De ha az emberek úgy látják, hogy ott áll halomban az ingóság, s ráadásul úgy hiszik, hogy a gazdáik sosem fognak visszatérni, akkor könnyen kísértésbe esnek.

MN: Ezek szerint a legtöbb érintett helyen már az is traumát okozott, hogy a deportált zsidók egy része visszatért?

SÉ: Hogyne, bár hozzátenném, hogy legtöbb helyen nem tért vissza hajdani lakhelyére az a kevés számú zsidó sem, aki túlélte a holokausztot. Ezért sem lehet teljes képünk az önkényesen széthordott, elzabrált javakról, zsidó ingóságokról, mert semmi nyom nem maradt utánuk. Csak azokból az esetekből következtethetünk a veszteség mértékére, ahol megpróbálták visszakövetelni azt, ami az övék volt. A kor Magyarországát ebből a szempontból sem úgy kell elképzelnünk, mint valami jól működő jogállamot. Amikor 1945 nyarán a túlélő zsidók hazatértek a deportálásból, munkaszolgálatból, kialakulatlan, rendezetlen, hektikusan formálódó hatalmi viszonyokat találtak. A szovjet megszállóktól sem remélhettek támogatást. Őket csak egy dolog érdekelte: legyen a legkisebb településen is rendezett közigazgatás, amely végrehajtatja a lakossággal a szovjet parancsnokok kívánságait: biztosítsa hadicéljaikhoz a munkaerőt, élelmezze a hadsereget.

false

MN: Amikor hazatérnek a holokauszt zsidó túlélői, találkoznak azokkal, akik tevőlegesen részt vettek a deportálásban. Milyen gyakran jelentkeztek olyan konfliktusok, amelyek a felelősségre vonásból, felelősséghárításból fakadtak?

SÉ: Nehéz kérdés, mert a helyi közigazgatás rövid időn belül több hullámban részben kicserélődött. Egyesek igazolóbizottság elé kerültek, másokat internáltak, hol megalapozottan, hol megalapozatlanul. A felelősségre vont tisztségviselők rendre arra hivatkoztak, hogy csak felsőbb utasításokat hajtottak végre, s ha nem ezt teszik, elbocsátják őket. A helyiek azonban tisztában voltak azzal, kik a jobboldali, szélsőjobboldali beállítottságúak, s kik viselkedtek a nehéz időkben is tisztességesen. A településen élők vagyoni helyzetétől, világnézetétől, politikai pártállásától is függött, hogy a falusiak kiállnak-e hajdani helyi vezetőik mellett, s igyekeznek-e megvédeni őket a baloldalról jövő politikai támadásokkal szemben. A helyi irányítók között is voltak olyanok, akik ’44-ben igyekeztek némileg emberségesebben lebonyolítani a gettósítási rendeletet, vagy figyelmeztették is a végrehajtandó intézkedések előtt a zsidókat. Többük neve is szerepel a jeruzsálemi Jad Vasem intézet Világ igazai kitüntetettjeinek listáján.

MN: Miközben 1945-től társadalmi forradalom zajlott az országban, a hazatért zsidók gyakorlatilag két tűz közé kerültek: az antikapitalista érzelműek – akár baloldaliak, akár (szélső)jobboldaliak – szerint a zsidók kizsákmányolók, akik felelősek a szegénységért, az egyenlőtlenségért, az antikommunista jobboldal felől pedig felforgató radikálisok, a kommunisták bosszúszomjas szálláscsinálói.

SÉ: Ez így van! Pedig a vidéki zsidóság zömére nem volt jellemző az ideológiai, politikai elköteleződés. Ők jó magyarokként, izraelita vallásukat megtartva, esetleg más vallást választva vagy vallásnélküliként szerettek volna érvényesülni a hazájukban. A két világháború közötti antikommunista és antiszemita propaganda megtette a hatását: az emberek tudatába mélyen beleépült a zsidóellenesség, miközben a vallási alapú antijudaizmus is tovább élt. A lakosság nem kis hányada felnagyította a zsidók szerepét a munkásmozgalomban, s a zsidókat tette felelőssé a Tanácsköztársaságért, Trianonért. Nem volt ritka ugyanakkor, hogy zsidó nagypolgárok, tehetős emberek gyermekei igazságérzetük, jövőillúzióik jegyé­ben baloldaliak lettek, s életveszélyt vállalva agitáltak a kommunista eszmék és a szerintük azt képviselő Szovjetunió mellett. Többen éltek közülük emigrációban, s a szovjet csapatokkal együtt tértek haza, s kezdtek hozzá pártjuk, a Magyar Kommunista Párt szervezéséhez, s a párt kormánykoalíción belüli hatalmi pozícióinak erősítéséhez. Sok holokauszt-túlélő az életét megmentő szovjet győzelem hatására lépett be a kommunista pártba, s lett az új államapparátus, elsősorban az államrendőrség munkatársa. A társadalmi antiszemitizmus 1946-tól kezdve kapcsolódott vészjóslóan össze a politikai antiszemitizmussal. A magyarországi háború utáni antiszemitizmust vizsgálva nem 1945 a meghatározó év, hanem a rákövetkező, amikor a zsidóellenesség atrocitásokba – vérvádba, lincselésbe, halálos áldozatokkal járó tömeghisztériába – torkollott. S erről talán még kevesebbet tudunk, mint a visszatért zsidók és a helyiek közötti viszonylag „szelíd” konfliktusokról. Az 1945 című film a nem zsidók szemszögéből hívja fel a figyelmet a tetteinkkel való szembesülés fontosságára, ami azonban a háborút követő években egyáltalán nem mondható általánosnak, vagy­is a film inkább szól jelenkori adósságainkról, mint a múltbéli történésekről. Az 1946-os antiszemita megmozdulások ismerete szerintem nem kevésbé fontos, mint a zsidók javait elkonfiskálók bűntudata. A lengyelek a múltfeltárásban előbbre járnak nálunk, s ha nem is jutottak közmegegyezésre, de legalább vitáznak honfitársaik letagadhatatlan, másokra át nem hárítható felelősségéről.

MN: De miért éppen 1946-ban nőtt meg a zsidóellenes atrocitások száma Magyarországon? Abban az évben, amikor Magyarország köztársaság lett, s az 1945. novemberi szabad választásokat követően a közélet szereplői próbálták lefektetni a parlamenti jogállamiság alapjait? S miért csak kevesen emelték fel a szavukat az elsősorban a vidéki zsidókat ért erőszakos cselekedetek ellen?

SÉ: Ezek fontos s röviden nehezen megválaszolható kérdések. A válaszokat a korabeli politikai és társadalmi élet sajátosságaiban vélem megtalálni. A szegény, elesett, magukat tehetetlennek érző falusiak saját helyi elitjüket mindig is bizalmatlanul szemlélték, s közéjük sorolták a műveltségben, vagyonban, életmódban számukra idegen helyi zsidóságot is. A zsidóellenesség az úrellenesség egy formája is volt. A helyi szegények úgy gondolták, gürcölnek annyit, hogy nekik is joguk legyen a jobb életre, s ha már volt valamennyi tulajdonuk, akkor még többre, mint az „uraknak”. A kevés visszatérő képes volt újraindítani kis helyi üzemét, boltját annak ellenére, hogy semmije sem maradt, amit nyilván gazdagabb hitsorsosaitól és külföldi zsidó segélyszervezetektől kapott tőkével tudott csak megtenni. A kezdeti háborús évek konjunktúrája után egyre rosszabbak lettek az életkörülmények, s a háborút követően a rettenetes méretű infláció is fokozta az emberek elégedetlenségét. A kilátástalanság feszültséget gerjesztett, aminek erőszakos levezetését egy rémhír is elindíthatta. Kunmadarason például a nép körében makacsul tovább élő vérvádhisztéria indította el a halálos áldozatokkal is járó pogromot: elkóborolt egy gyerek, akinek a rokonai rituális gyilkossággal vádolták meg a zsidókat. Kunmadarason ugyanakkor a spontán, az életviszonyok romlásával is motivált népi antiszemitizmus összekapcsolódott az egészen más gyökerű politikai antiszemitizmussal, ami a korabeli pártharcok gusztustalan mellékterméke volt. A pár hónappal későbbi, 1946. augusztusi miskolci lincselés is kettős – politikai és gazdasági – természetű volt. „Ha gazdaságilag megtömnénk a prolikat, nem zsidóznának” – vonta le a miskolci események tanulságát az övéi között az egyik korabeli kommunista értékelő.

MN: Az 1945 utáni antiszemita indíttatású erőszakcselekmények ügye évtizedeken át tabunak számított. Emlékszem rá, mekkora feltűnést keltett, amikor 1986-ban megjelent Varga F. János írása a Medvetáncban az 1946-os miskolci antiszemita „népítéletről”.

SÉ: Ő írta le először, hogy az ottani antiszemita kilengések a kommunista párt „reakcióellenes” politikai tömegakcióinak melléktermékei, következményei voltak. A hatalomért folyó harcba a szervezett tömegdemonstráció fegyverét is bevető Rákosiék nem számoltak azzal, hogy burzsoáellenes, antikapitalista jelszavaik felkelthetik az emberekben hagyományosan meglévő zsidóellenes indulatokat, amelyek rájuk is visszaüthetnek. Szabolcs vármegye volt kommunista párti rendőrkapitánya így emlékezik vissza az 1946-os évre: „Rejtély marad előttem a jórészt szegény parasztok akkori gyűlölethulláma a falujukba hazaszivárgó, sokat szenvedett zsidók ellen. Itt már 1946 első hónapjaiban elszabadult a pokol. Megindultak a népítéletek, amelyek elsősorban a baloldali elemek, a kommunisták, az elhurcolásból alig visszatért zsidók és a rendőrség ellen irányultak. Tömeggyűléseken a felizgatott parasztok népítéletszerűen kiűzték az egyes falvakból a nemkívánatosnak bélyegzett szerencsétlen embereket.”

MN: Miskolcon is a két malomtulajdonos után a politikai rendőrség zsidó származású nyomozója ellen fordult a népharag…

SÉ: …ugyanakkor azokat a gazdasági bűncselekmények vádjával internáltakat, akik nem voltak zsidó származásúak, a tömeg nem lincselte meg. A kommunista párt vezetői rájöttek arra, hogy a tűzzel játszanak, amikor burzsoáellenes tömegakciókat szorgalmaznak, mert nem tudják féken tartani az elszabaduló, kommunistaellenességbe forduló indulatokat. Miskolcon valóban meglincselte a munkástömeg azt a zsidó származású rendőrtisztet, aki az előző napi lincselések elkövetőit őrizetbe vette. A kommunista párt megváltoztatta politikai nyomásgyakorló módszereit. Az egyre inkább ellenőrizhetetlenné váló tömegakciók helyett belügyes módszerekkel, kreált ügyek és perek konstruálásával próbált inkább leszámolni ellenfeleivel. Ezáltal természetesen tovább kompromittálódtak azok a zsidó származású belbiztonsági tisztek is, akik a pártutasítást végrehajtották. Mindez nem csökkentette a társadalomban amúgy is meglévő antiszemita indulatokat, inkább megfejelte egy újabb elemmel. Kutatásaim egyik eredményének tartom, hogy sikerült feltárnom: a kommunista párt 1946 végére ráébredt arra, hogy veszélyes a tömegindulatok politikai célú felhasználása. Ahogy az egyik helyi kommunista vezető mondta a miskolci antikapitalista „népítéletek” után: „A tömeg állat, nem ember.”

MN: A kommunista párt asszimilációs alkut kínált fel a túlélő és az országban maradni kívánó zsidóknak: feloldódást a pártban, a mozgalomban, az internacionalizmus közösségében. Ehhez el kell felejteni a zsidó múltat, identitást, de még a szenvedéseket, sérelmeket is. Aczél György életútinterjújának 1947-re vonatkozó részében olvasható: „…összehívtam a zempléni zsidókat, és azt mondtam, hogy kérem, ha nem akarják örökké az antiszemitizmust, hagyják abba a falu felforgatását, hogy hol van a hokedlijük. Ha itt akarnak élni, akkor békét kell valahogy kötni az emberekkel.”

SÉ: A probléma elkendőzését szolgálta az is, hogy a zsidók 1944-es sorsáról a pártállami évtizedekben az antifasizmus kérdéskörébe ágyazva, áttételesen eshetett csak szó: vagyis az volt a hivatalos álláspont, hogy a zsidók sorsa lényegében nem tér el a fasizmus többi üldözöttjének sorsától. A múltat elhallgatták, a zsidóellenes atrocitásokat elmismásolták. A rendszerváltozás után pedig a források hiánya és a korra vonatkozó értelmezéskövületek miatt nehéz a tudomány eszközeivel megjeleníteni a múltat.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/22. (06. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 4 bacskai
    bacskai
    2017. június 27., kedd 22:47
    A bűntudatnak biztosan óriási szerepe volt benne, de kellett még ott lennie másnak is, sérelmeknek, gyanakvásnak, félelemnek. Talán voltak olyan emberek is, akik komolyan hitték, amit mondtak. És voltak, akik csak a többieket utánozták.
  2. 3 rworse
    rworse
    2017. június 27., kedd 21:34
    bacskai
    "...de talán van olyan antiszemitizmus-kutató, aki ki tudja bogozni az értelmét."

    Kognitív disszonancia ellensúlyozásaképpeni relativizálás. A bűntudat eliminálásaképpen a bűnnek az áldozatra vetítése.

  3. 2 bacskai
    bacskai
    2017. június 27., kedd 20:54
    A zsidóság 1945 utáni története nagyon fontos, izgalmas, ugyanakkor az „átlagemberek” számára valószínűleg teljesen ismeretlen terület, ezért is örülök az interjúnak.
    Egyetlen megjegyzésem lenne.
    A munkaszolgálatból felszabadultak közül sokan nem 1945-ben, hanem már 44 őszén hazatérhettek, hiszen a front novemberre áthaladt Északkelet-Magyarországon és a Tiszántúl legnagyobb részén. Budapest ostroma még el sem kezdődött, amikor a hajdúsági vagy dél-alföldi településeken már sikerült úgy-ahogy újjáéleszteni a szétdúlt hitközségeket. Azonban a hagyományos zsidó életmód nem várt, viszonylag gyors, újbóli megjelenése, lélektani szempontból „logikus” reakciót kiváltva, tovább erősítette a helyi lakosok ellenszenvét.
    Volt egy sztenderd mondat, amivel a lakosság a 45-ben hazatért zsidókat fogadta, tájegységtől és a település nagyságától függetlenül: „Többen jöttetek vissza, mint ahányan voltatok! Többen vagytok, mint amennyit elvittek!” Én ezt a mondatot nem értem, képtelen vagyok megfejteni, de talán van olyan antiszemitizmus-kutató, aki ki tudja bogozni az értelmét.
  4. 1 Cheyenne
    Cheyenne
    2017. június 27., kedd 16:07
    Érdekelne, Lukács György a remek sztálini Szovjetunióból hazatérve, aktív kommunistaként, milyen reflexiókat vetett papírra a fentiekkel kapcsolatban? Vagy a 48-as kommunista hatalomátvétellel kapcsoltban? Antifasiszta futamai ismertek az osztályharc fronrvonalába helyezve, valamint saját eszének trónfosztási kísérletét is papírra vetette..

    A többi qrvanagy néma csend..

Komment írásához