Antiszemita erőszakhullám Magyarországon 1946-ban – Emberevők

szerző
Bundula István
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Már 1945 végén is voltak antiszemita akciók az ország több helyén, 1946-ban pedig a zsidóellenesség néhány helyen pogromig fajult. Hogyan és miért történhetett meg mindez másfél évvel a magyarországi deportálások, valamint a haláltáborok akkor már viszonylag széles körben ismert rettenete után?

A Závada Pál regénye alapján készült, jelenleg a fővárosi Radnóti Színházban futó színdarab, az Egy piaci nap az 1946. május 20–21-i kunmadarasi – a művekben kunvadasi fiktív helyszínre téve – és részben az 1946. július 29. és augusztus 1. közötti miskolci pogromot jeleníti meg. (A darabról írt kritikánkat lásd lapunk múlt heti, a rendező Mohácsi Jánossal készített interjúnkat – „Kényszerre mindent éneklünk” – pedig a Magyar Narancs 2018. május 24-i számában.) A korszakból, éppen brutalitásuk okán, e két zsidóellenes megmozdulás maradt meg úgy-ahogy a történeti köztudatban, holott Kunmadarasig tucatnyi hasonló jellegű eseten volt túl az ország – ezért is nem túlzás antiszemita erőszakhullámról beszélni, amelynek során a puszta megfélemlítéstől a középkori vérvád feléledésén át a lincselésig fajuló pogromig minden előfordult. A tömegeket bujtogató uszítók között majd mindegyik társadalmi csoport tagja megtalálható: az alacsony műveltségű, mélyszegénységben tengődő egykori zsellértől, cselédtől, nagyipari munkástól kezdve a néptanítón, katolikus papon, református lelkészen át a politikai pártok, mindenekelőtt a kommunisták – nemegyszer zsidó származású – funkcionáriusáig, agitátoráig.

Keresztény gyerek vére, húsa

A világháború utáni első (és még szabad) nemzetgyűlési választások napján, 1945. november 4-én hajnalban antiszemita röpcédulákat szórtak szét Kaposváron, az iromány szerzői a zsidókat a „szokásos” nemzetellenesség és feketézés mellett a keresztény gyerekek megrontásával is megvádolták. A hangulatot tovább radikalizálta, hogy azokban a napokban eltűnt egy kisgyerek is. 1946 folyamán aztán számos más településen a legképtelenebb vérvádak okoztak felfordulást Komlótól Debrecenig, Győrtől Hajdúhadházig, Pécstől Szombathelyig. (A háború utáni antiszemita atrocitásokról elsősorban lásd Standeisky Éva, Varga F. János, Vörös Éva vonatkozó tanulmányait, de az interneten is olvashatók rövidebb összefoglalások, például Csősz László Antiszemita zavargások, pogromok és vérvádak 1945–1948 című összegzése.) A vérvádas híresztelések alapját sok esetben vélt vagy tényleges eltűnés szolgáltatta (a valós esetekben a gyerekek többnyire bűncselekmények áldozatai lettek, de azoknak semmi közük nem volt a „zsidókhoz”); pontosabban az eltűnések („elrablások”) híresztelése. Budapesten a Józsefvárosban például egy csoportos gyomorrontás váltott ki pánikot, a „magyarázat” az lett, hogy a zsidók gyerekhúst ke­vertek a disznósajtba. Dömsödön egy piacozó asszony – az előbbi rémhír folyományaként – azzal kürtölte tele a falut, hogy a pesti Teleki téren keresztény gyerekekből készített pörköltet mérnek zsidó kereskedők, mire a helyiek olyannyira nekihevültek, hogy kénytelenek voltak szétverni a rabbi házát. Komlón a település mellett táboroztatott árva zsidó gyerekekről híre ment, hogy „főúri módon” élnek, míg a helyi bányászok éheznek; kisvártatva pedig az terjedt el, hogy a zsidó fiatalok keresztény kiscserkészekre vadásznak – talán mondani sem kell, hogy mi célból.

A fővárosban 1946-ban szinte folyamatos volt a zsidóellenes hisztéria: svartliba, virslibe és más különböző húsos ételekbe kevert gyerektestrészekről röppentek föl hírek időről időre (volt, aki megesküdött rá, hogy a saját adagjában gyerekkörmöket talált). Ezek a vérvádak néhány esetben lincselésbe torkolltak, a Lehel téren például félholtra vertek egy árust. A Ferencvárosban egy kislány azt állította a házban lakó zsidó ószeresről, hogy gyerekeket rabolt el rituális gyilkosság céljára, a főleg asszonyokból álló felheccelt tömeg pedig összeverte a férfit, akinek az életét a rendőrség mentette meg úgy, hogy bevitték a közeli őrsre. Jellemző az izzó gyűlöletre, hogy csak a kivezényelt karhatalom tudta távol tartani az épülettől az odavonult csőcseléket. Az MTK meccsein hallható állandó zsidózás, a köztéri zsidóverések, a Nemzeti Színház Szent Johanna előadásán elővezetett zajos antiszemita demonstrációk – amelyeket a darab zsidókat kárhoztató néhány mondata váltott ki az arra fogékony nézőkből – a fentiek ismeretében akár említésre alig méltó epizódoknak tűnhetnek, még ha nemegyszer tömegverekedés kerekedett is a hőzöngésből mind a pályákon, mind a színházban.

A kunmadarasi és a miskolci pogromok a halálesetek miatti nemzetközi és belföldi figyelem, valamint a rendőrségi eljárások és bírósági tárgyalások okán igen jól dokumentáltak (Závada Pál több helyen is szó szerint idéz a kihallgatási jegyzőkönyvekből). Kunmadarason 1946. május 21-én, kedden három zsidó embert lincselt meg a tömeg. A pogrom közvetlen előzménye a helyi református tanító és leventeoktató elleni népbírósági eljárás volt, amely a helyiek szerint igaztalan vádakon alapult. Amikor a hatóság megakadályozta, hogy a 20-i karcagi tárgyalásra a vádlottat elkísérje a vele szimpatizáló több száz fő, a tömeg visszafordult. Miután elterjedt, hogy egy ismeretlen kunmadarasi telefonáló riasztotta a rendőröket, elszabadultak az indulatok. A gyanú egyből a zsidó származású helybéli baloldali politikusokra terelődött; a feltüzelt emberek kisvártatva már azzal hergelték magukat és egymást, hogy Karcagon a zsidók egy elrabolt gyerekből kolbászt készítettek. Már 20-án is voltak tömegjelenetek a kommunista párt irodájánál, és megverték a szociáldemokrata párttitkárt is, de a lincselés a másnapi hetipiacon kezdődött, amikor helyi asszonyok ár­drágítással és üzérkedéssel vádolták a jórészt kunmadarasi zsidó származású árusokat. Akiknek a „bűnlajstromán” az is szerepelt, hogy a deportálásból visszatérve nem átallottak igényt tartani elfoglalt ingatlanjaikra, széthordott ingóságaikra. A támadók többsége a korabeli feljegyzések szerint a legszegényebb társadalmi réteghez tartozó helybéli, zömmel nő és fiatalkorú volt, és külön említik a kunmadarasi cigányok részvételét. A tömeg megtámadta a zsidók házait, kíméletlenül és válogatás nélkül ütöttek férfit és nőt, időst és fiatalt. Kuti Ferenc és Neuländer Ferenc később belehaltak sérüléseikbe. Rosinger József Karcag felé menekült, ám a repülőtérnél dolgozó munkások agyon­verték őt is. A sebesültek száma 14 fő volt. A megtámadottak házait kifosztották.

Néhányan a kunmadarasi pogrom vádlottai közül

Néhányan a kunmadarasi pogrom vádlottai közül

Fotó: MTI/MAFIRT/Rózsa László

Bár ekkorra megerősítették a rendőrség helyi állományát, a karhatalom sokáig nem avatkozott közbe. Senki nem kelt a zsidók védelmére, sőt, a délutáni népgyűlésen a helyi kisgazdapárti titkár felszólította a „község zsidó lakosságának azt a részét, amelyik nem hajlandó beilleszkedni a község demokratikus életébe, hogy saját maguk érdekében a falut hagyják el”. A tömeget végül a késő délután megérkező megyei rendőrség és a körzet szovjet parancsnoka által kivezényelt katonák oszlatták föl.

A másnap megindult vizsgálat nyomán 120 embert tartóztattak le, 59 személyt fogtak perbe. Az elsőfokú, halálbüntetéseket és kényszermunkát kiszabó ítélet után a fellebbviteli tárgyaláson a legsúlyosabb büntetés az életfogytiglani fegyház lett, a gyilkosságokért közvetlenül felelős személyeket két és fél évtől tizenkét évig terjedő fegyházra, illetve börtönre ítélték.

Túltolták

Az 1946. július végi miskolci pogromot, amelynek során két embert gyilkoltak meg, végső soron a kommunista párt szervezte. Noha az országban koalíció kormányzott, a gazdaság meghirdetett talpra állítása, a forint bevezetése és ezzel összefüggésben a „feketézők”, „árdrágítók”, „üzérkedők” és „árufelhalmozók” elleni rendészeti fellépést mindenekelőtt a Magyar Kommunisták Pártjához (MKP) kötötték; részben mert az ő propagandájuk sulykolta a leginkább ezt, és főleg azért, mert ők irányították a Belügyminisztériumot (1946 februárjáig Nagy Imre, utána Rajk László). Csakhogy a „burzsoá csökevények” elleni hadjárat rövid időn belül antiszemita kampánnyá vált – nyilván a lakosság ideológiai fölkészületlensége miatt. Jellemző, hogy bár a hatóságok korántsem csak zsidó „árufelhalmozókat” vegzáltak, atrocitások kizárólag zsidó származású (vagy annak vélt) embereket értek.

1946. július 23-án a városi MKP tömegdemonstrációt rendezett Rákosi Mátyás főszereplésével, aki beszédében akasztófával fenyegette a gazdasági reform ellenségeit. A hiperinflációtól szenvedő ország a forint bevezetésére készült, és az új pénzt természetesen meg kellett védeni a belső ellenségtől. „Forintvédő bizottságok” alakultak országszerte, a pártsajtó pedig a miskolci Rákosi-beszédhez hasonló tónusban uszított a „spekulánsok” ellen. A miskolci forintvédők július 27-én feljelentették a Flórián-malom tulajdonosát, Rejtő Sándort, aki az előírt hatósági árnál drágábban vállalta a liszt elszállítását a kommunista párt nyomdájába. Rejtőt és unokaöccsét, Jungreisz Ernőt, a malom alkalmazottját másnap reggel letartóztatták. A diósgyőri vasgyárban mindeközben Halál a Flórián-malom feketézőire! szövegű röplapokat terjesztettek, és persze mindenki azonnal tudni vélte, hogy a „zsidó malom” többször is rossz minőségű lisztet szállított a munkásoknak. Július 30-án csaknem 6 ezer gyári dolgozó indult Miskolcra Rejtőék méltó megbüntetését követelve. Amikor Rejtőt és Jungreiszt (valamint egy harmadik fogvatartottat) aznap bányamunkára küldték, egyetlen rendőr kísérte őket olyan útvonalon, hogy biztosan találkozzanak a tömeggel. Mire az MKP helyi elemei észbe kaptak, hogy mit szabadítottak el, már késő volt: a két zsidó származású molnárt összeverték, majd föl akarták akasztani őket. Rejtőt két nyomozó ki tudta menteni, de Jungreisz nyakába kötelet hurkoltak, és egy lovas kocsi után kötve vonszolták végig. A kínzásnak egy rendőrosztag vetett véget, de a fiatalember addigra halott volt. Kunmadarashoz hasonlóan a rendőrség bár végig jelen volt az események során, csak a lincselés végső fázisában avatkozott közbe. (A harmadik foglyot – egy szintén „árdrágításért” letartóztatott volt csendőrt – a tömeg futni hagyta.) Az időleges rendteremtéshez itt is szükség volt a szovjet katonaság közbelépésére.

A lincseléssel gyanúsítottakat másnap letartóztatták. A kihallgatásokat a miskolci rendőrség politikai osztályának helyettes vezetője, a zsidó származású (de 1929-ben református hitre áttért) Fogarasi Artúr főhadnagy vezette. Két gyanúsítottat a nyomozók össze­vertek, aminek a hírére augusztus 1-jén, csütörtökön reggel a miskolci és környékbeli üzemekből és bányákból tízezres tömeg jött össze, de különvonatok érkeztek Ózdról és Kazincbarcikáról is a foglyok kiszabadításáért. Utóbbia­kat ugyan időközben elengedték, a tömeg mégis megostromolta a rendőrkapitányságot. A nyomozók többsége elmenekült, de Fogarasit megtalálták. Összeverték, majd az eszméletlen embert teherautóra dobták, hogy máshol akasszák föl. A szovjet városparancsnok és emberei kiszabadították a főhadnagyot, de néhány óra múlva a kórházban belehalt a sérüléseibe. A nyomozás szerint Fogarasira a végzetes csapást egy 15 éves fiú mérte, aki kalapáccsal akkor vágta tarkón a nyomozót, amikor az már magatehetetlenül feküdt a teherautó platóján.

Rajk belügyminiszter még aznap délután Miskolcra ment, a nyomában egy 120 fős karhatalmi egységgel. Péntek reggelre helyreállt a rend, nem függetlenül attól, hogy délelőtt a vasgyári munká­sok megkapták munkabérüket, mégpedig új, erős forintban.

A miskolci pogromot eufemisztikusan „népítéletként” is emlegették, még a pártsajtóban is. Önleleplező a Belügyminisztérium értékelése, miszerint a „munkáspárt fegyelmezett felvonulását antiszemita, fasiszta jellegű provokációra” változtatták gyanús fasiszta és nyilasbarát idegenek. A lincselés antiszemita indíttatását utóbb a vádirat is elkente. A nyomozás során a gyilkosságok közvetlen elkövetőiként 12 főt, felbujtóként további 6 embert azonosítottak. A budapesti Népügyészség 1946 szeptemberében végül 35 személy ellen emelt vádat (valamennyien a dolgozó nép tagjai). 1947. február 20-án minden gyanúsítottat szabadlábra helyeztek, egykorú beszámolók szerint a miskolciak közmegelégedésére.

Miért?

A Magyarországon 1945 végén indult, 1946-ban csúcsosodó, majd váltakozó intenzitással 1948-ig tartó zsidóellenes erőszakhullám éppúgy elválaszthatatlan a háború utáni gazdasági-társadalmi káosztól és bizonytalanságtól, az emiatti kilátástalanságérzettől, mint a spontán „népi” és a tudatosan gerjesztett politikai antiszemitizmus fellángolásától. A két évszázad alatt – és különösen a két világháború közötti időszakban – megtanult antiszemitizmus keveredett a rossz társadalmi közérzettel és lelkiismerettel, az egzisztenciális bizonytalansággal, a félelemmel az éhezéstől, a kiszámíthatatlan jövőtől. (Profán megfigyelésnek tűnhet, de igen árulkodó, hogy az 1946-os vérvádak szerint a keresztény gyerekekből majd’ minden esetben a bőséget jelképező kolbász vagy pörkölt készült.) Mindehhez a politikai hátteret a szovjetizálódó ország képlékeny viszonyai adták – az akkor még legerősebb kisgazdapárt tönkretétele javában zajlott, a kommunisták mind több pozíciót szereztek meg, és általában is mindent áthatott a mindenkit gyanúsnak és ellenségnek tételező bizalmatlanság. (Az események iránya – az orosz fennhatóságú pártállam fokozatos kiépítése – azonban ekkor még a legjózanabb elmék számára sem feltétlenül volt átlátható, elegendő példaként felhozni Bibó István egyik, az adott helyzetet totálisan félreértő 1947-es írását: Válság után, választás előtt.) A szovjetizálás kulcseleme a kollektivizálás volt, ennek legfőbb kijelölt ellensége pedig a polgári életmód és az individuum – azok az értékek tehát, amelyeket a mélymagyar intellektus is mindig szívesen és lenézően azonosított a nemzetietlenséggel, azaz a magyarországi polgárosodásban jelentékeny szerepű zsidókkal, németekkel, csehekkel, egyszóval az idegenekkel. E kollektivitásmániában légmentesen illeszkedett egymáshoz az osztályalapú kommunista ideológia és a mélynemzeti etnicista világlátás – legföljebb az előbbi a társadalmi egyenlőséget veszélyeztető polgárt, a burzsujt, az utóbbi pedig a nemzettestet belülről fölemésztő zsidót kereste minden sarok mögött.

Mindeközben zajlott a németek kitelepítése is – vagyis a közgondolkodásban változatlanul jelen maradt, hogy népcsoportot következmény nélkül lehet kollektív bűnökkel fölruházni; és a németek kiűzéséhez épp oly lelkesen asszisztált a társadalom tekintélyes hányada, mint röviddel korábban a zsidók (vagy az annak nyilvánítottak) deportálásához.
A xenofóbiát erősítette az újjáalakuló Csehszlovákiában üldözötté vált felvidéki magyarok áttelepítése, amely itthon kenyérféltő aggodalmat ébresztett különösen a legszegényebb rétegek körében. Az elorozott zsidó javak miatti bűntudat, a további egzisztenciális lecsúszástól való rettegés pedig a halál- és munkatáborokból hazatért és a javaikat visszaszerezni akaró zsidók elleni dühben és abszurd vádaskodásban kompenzálta magát.

A mindezek eredőjeként kirobbanó, mélyről jövő indulatok aztán igen gyorsan megtalálták a célpontjukat. Nem csoda, hiszen a pogromok, lincselések elengedhetetlen előfeltétele, a dehumanizált „zsidó” 1946-ban már rég a magyarországi történeti és politikai köztudat szerves része volt.

szerző
Bundula István
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 3
    rworse
    2018. július 02., hétfő 14:53
    tiszapolgári

    Bizony, kibeszéletlen. És hogy az is maradjon, a lengyel módszer szerint kellene eljárni, büntetendővé tenni az erről való beszédet - szerencsére, az Unió a lengyeleknél se engedi az új büntetőtörvényt, de hogy megint hol tart Kelet-Európa, azt jól jelzi a lengyel törvénykezési szándék is.
  2. 2
    tiszapolgári
    2018. július 02., hétfő 09:36
    jav.: ingatlanokat, a megmaradt vagyon…
  3. 1
    tiszapolgári
    2018. július 02., hétfő 09:35
    Fontos és a korábban megjelent publikációk (például Kőbányai János kunmadarasi riportja vagy Pelle János írásai) ellenére is kibeszéletlen, az „átlagember” számára ismeretlen ez a téma.
    A gyűlöletbe átcsapó gyanakvásban, amivel a lakosság egy része az 1945 tavaszán visszatérő zsidókat fogadta, fontos szerepe volt a számonkéréstől és a bosszútól való félelemnek, illetve, hogy a gettók kiürítése után üresen maradt ingatlanokat, illetve a megmaradt vagyon- és használati tárgyakat a zsidók vissza fogják követelni a falubeliektől. És nyilván fontos szerepe volt a bolsevik=zsidó világmagyarázatnak is, amely magyarázat egyébként 1990 után is olyan hamar értő fülekre talált.
    Fontos adalék, hogy 1956-ban szintén számos helyen történtek antiszemita támadások. Számomra megmagyarázhatatlan a tahó ostobaság: milyen suttyó gondolkodás vezethetett oda, hogy ortodox zsidókon, például a hajdúszoboszlói rabbin, a hajdúnánási hitközségi tanítón vagy a soltvadkerti jesiva bóherein torolták meg a kommunisták által elkövetett bűnöket.

Komment írásához