Interjú

„Ez az alkuk természete”

Kövér György történész az 1867-es kiegyezésről
szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/49. (12. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idén 150 éves osztrák–magyar kiegyezés tanulságait talán máig sem emésztettük meg, az esemény sok tekintetben ma is emlékezetpolitikai viták tárgya. Az ekkor létrejött dualista rendszer jellegzetességeiről és folyton változó megítéléséről kérdeztük a korszak kutatóját, számos remek könyv szerzőjét.

Magyar Narancs: Az 1867-es kiegyezésről az egyik elterjedt értelmezés – az iskolában én is így tanultam – főleg a kényszereket és a gazdasági-reálpolitikai szükségszerűségeket hangsúlyozza. Történészi szemszögből is megalapozhatók ezek a hipotézisek?

Kövér György: Ha így tanították, akkor jó történelemtanára volt, mert amit tanult, az már nem a hagyományos magyar álláspont. Szerintem ide már beszüremkedett a magyar történettudományban bekövetkezett, a 60-as évekre tehető változás. Ez az 1848–1867 viszonyrendszert úgy próbálta feloldani, hogy azt mondta: igaz, hogy 48/49 végül elbukott, de ’67-ben már nem volt más lehetőségünk, ráadásul így lehetett átmenteni a forradalom vívmányait. Meg kell jegyeznem, ez egy modernista fejlemény volt a kiegyezés történeti megítélésében, és nem is örvendett osztatlan népszerűségnek például a történelemtanárok körében. Ennek az új szemléletnek a történettudományban a kiegyezés körüli vita historiográfiáját is megíró Hanák Péter, valamint Ránki György, Katus László voltak az élharcosai. A 70-es években azután ez az álláspont komoly kritikát kapott – Dénes Iván Zoltán írt például egy érdemi bírálatot Hanák álláspontjáról Szabad György tanítványai közül…

MN: Akik inkább kossuthiánusok voltak?

KGY: Igen, de nem csak a kossuthiánus szerzőktől érkeztek kritikai észrevételek. A Bibó-emlékkönyvben a demokratikus ellenzékből Kovács András fejtette ki kritikai szempontjait a „Két kiegyezés”-ről. Szerinte a szükségszerűségre való hivatkozás felfogható a Kádár-kor burkolt apológiájaként. Amikor 1956-ból az a tanulság adódik, hogy politikai cselekvéssel nem lehet megváltoztatni a világot, akkor inkább kiemeljük a gazdasági determináltság szempontját, és hogy az adott politikai mozgástérben kell mindent megtennünk, ami lehetséges. Ne felejtsük: ekkor jön vissza a Monarchia gazdasági integrációjának, saját közös piacának pozitív értékelése is. Azt hiszem, ebben a kontextusban értelmezhető a kényszerből adódó szükségszerűség gondolata is.

MN: A kiegyezés értékelésében azért megkülönböztethető két markáns álláspont: az intranzigens 48-as, „kuruc” (ebbe sorolható Thaly Kálmán vagy a kommunista kurzustörténész Mód Aladár), és a 67-es, kiegyezéspárti „labanc”, aminek kapcsán eszünkbe juthat Szekfű Gyula. Ezek ma is jelen vannak a történettudományban?

KGY: Persze megvannak, bár nem az én dolgom minősíteni, ki milyen erősen kapcsolódik ehhez vagy ahhoz a hagyományhoz. Szabad György halála után több konferenciát is rendeztek a tiszteletére, az egyiken felsorakoztak a tanítványai, és talán egyfajta kultusz megteremtésének és ápolásának kellős közepén vagyunk – tehát balgaság volna állítani, hogy nem létezik ez a fajta kettős hagyomány. Én ezt a magyar kettősséget a legutóbbi, Konfliktus és együttműködés címen rendezett konferencián tartott előadásomban megpróbáltam egy a kiegyezés történeti megítélésében mutatkozó osztrák–magyar kettősségen belül elhelyezni (a konferenciát november 30-án és december 1-jén rendezték meg az MTA BTK Történettudományi Intézetben – a szerk.). A Monarchia történetének megítélésében eleve több réteget különíthetünk el, ami végső soron azzal a kérdésfeltevéssel kapcsolatos, hogy vajon meg lehetett volna-e menteni a Monarchiát. Az igazi vitakérdés egy finalista álláspont körül forog: szükségszerű volt-e a Monarchia bukása? Vegyük észre: ez már a második hasonló kérdés a kiegyezés létrejöttének szükségszerűségét firtató után. Én magam gazdaságtörténeti és nemzetiségtörténeti kutatásokkal foglalkoztam, és e kettőt nézve nem is tudok egyforma választ adni rá. Az 1960-as évektől a Monarchia közös piaca egyértelműen pozitív értékelést kapott, és e körül zajlottak a viták, de a változó osztrák és magyar történészi álláspont e kérdésben lényegében közelített egymáshoz. A nemzetiségi kérdésben nem volt ilyen változás, itt csak jóval később indult el a történeti álláspontok módosulása, és az értékelés abba az irányba mozdult, hogy a birodalom osztrák – Lajtán túli – fele olyan reformokat akart elindítani a nemzetiségi problémák enyhítésére, amelyek esetleg megmenthették volna a Monarchiát. Egy nemzetiségi kiegyezéssorozat indult meg az osztrák oldalon – erre a magyarok nem voltak hajlandók.

false

MN: A kiegyezés nyomán az infrastruktúraépítésben vagy éppen a liberális jogállam megteremtésében, a gazdaságban elért eredményeket sűrűn emlegetjük – miközben a kiegyezést kimunkálók fejében egészen más szempontok és közjogi érvek munkáltak.

KGY: Ez akkor természetes is volt, hiszen a kiegyezést bonyolult közjogi konstrukcióba kellett öltöztetni. A megállapodás számos elemével azok sem értettek egyet, akik lebonyolították a tárgyalást. A gazdasági ügyek felelőse a magyar delegációban Lónyay Menyhért volt, aki később pénzügyminiszter, még később miniszterelnök lett. A naplójában leírta, hogy a kiegyezési tárgyalásokon kinek milyen engedményeket kellett tennie, mondjuk, a tárgyalópartnerek meggyőző érvei miatt (leginkább persze saját „győzelmeit” ecsetelte). Amikor azonban hazatért, és Deákkal mondatta volna ki a gazdasági kompromisszumra az áment, akkor Deák inkább húzta az időt, és annyival intézte el a dolgot, hogy „ehhez te értesz”. Amikor azonban meglátta leírva a pontokat, begurult, és az állandó szállásán, a pesti Angol Királynő Szállóban az asztalhoz leülve saját kezével (pedig amúgy diktálni szokott!) újrafogalmazta azokat a pontokat, amelyek a gazdasági ki­egyezéssel kapcsolatosak.

MN: Mi volt Deák számára a legvitatottabb pont az alkudozás során? Mivel békélt meg a legkésőbb?

KGY: Az ő alapproblémája az volt, hogy a Pragmatica sanctióból (eredetileg a III. Károly király által kibocsátott, a magyar Országgyűlés által 1722-ben elfogadott, az öröklés rendjét szabályozó irat – a szerk.) vezette le a kiegyezés koncepcióját. Ám sok újonnan jött kérdést, az e szövegben nem érintett területek szabályozását természetesen nem tudta belőle eredeztetni. Ilyen volt, mondjuk, az osztrák–magyar határt átszelő vasút ügye vagy a bankügy: az Osztrák Nemzeti Banknak ugyanis érvényes szerződése volt a kormánnyal, amit nem sérthetett meg a kiegyezés sem. Ezért ezt kihagyták a ’67-es megállapodás parlamentek által elfogadott szövegéből, csupán egy titkos megállapodást kötöttek róla – no, ez sem nagyon tetszett Deáknak, habár más pontokhoz hasonlóan ezt is tudomásul vette. Volt tehát hat-hét ún. „közös érdekű ügy” – régi államadósság, fogyasztási adó, pénz, vámok ügye stb. –, ezeket természetesen nem lehetett levezetni a Pragmatica sanctióból. Deák ezt be is látta, és tőle származik az a zseniális formula is, hogy Magyarország nem vállalhat felelősséget a Habsburg Monarchia adósságaiért, mert nem voltunk erről megkérdezve, így nem is része a közös ügyeknek. De méltányosságból, politikai szempontokat tekintetbe véve hajlandók vagyunk hozzájárulni a törlesztéshez. Ami persze közgazdaságilag fából vaskarika, ám politikai konstrukcióként működött.

MN: Mennyire volt stabil például a kiegyezés után létrejött pénzügyi rendszer? Hogy bírta a gazdasági ciklusokból is fakadó feszítő­erőt vagy éppen a pénzügyi válságok terhét?

KGY: A megállapodás pénzügyeket taglaló – például az Osztrák Nemzeti Bank szerepére vonatkozó – részeit tízévente újra kellett tárgyalni. A történészek egy része ezt az instabilitás jeleként szokta értékelni, én viszont a gazdaságtörténészek jelentős részével egyetértve azt vallom, ez éppenhogy egyfajta rugalmasságot kölcsönzött a közös érdekű ügyeket szabályozó jogi kereteknek. Időről időre hozzájuk lehetett nyúlni, és így alkalmazkodni a változó gazdasági körülményekhez. Az újabb elemzésekben, Marc Flandreau, Michael Pammer szerint a tízévenkénti alkuk során az amúgy gazdaságilag gyengébb magyar fél egyfajta potyautasként rá tudta kényszeríteni akaratát az osztrákra, amely ezt nehezményezte. Való igaz, a bankügyi tárgyalások során a magyar fél időnként zsarolta az osztrák partnert, és el is fogadtatott vele olyan feltételeket, amelyek miatt az osztrákok végig duzzogtak. De hát ez az alkuk természete!

MN: A kiegyezés értékelésével kapcsolatos diskurzusban visszatérő elem: mennyire volt hasznos ez az országnak? Inkább nyertünk-e vele, vagy veszítettünk? A hasznosság kérdése már közvetlenül a kiegyezést követően is ilyen élesen vetődött fel?

KGY: Ez végig zajlott a közös Monarchia története során: a cui bono, a kinek jó, sőt kinek jobb kérdése rendre felvetődött. És a válasz is általában hasonlóan hangzott mindkét fél részéről: a másiknak! Az osztrák fél azt gondolta – és ez az érv visszatér a történeti megközelítésben is –, hogy ez a kettős rendszer csak a magyaroknak volt jó, s hogy erre rámegy az egész Monarchia. Viktor Bibl osztrák történész az összeomlás után úgy vélekedett, hogy 1867 a Habsburg Birodalom koporsóba tételét jelentette. Szekfű Gyula szerint viszont 1867 a magyar történelem csúcspontja, és erről a magaslatról kell megmagyarázni, hogy miért esik szét a Monarchia.

MN: A Monarchia történetében voltak a kortársak által is felívelőnek tűnő és hanyatlónak érzett periódusok?

KGY: Az, hogy mit éreznek a kortársak, és mind mond az utókor, alapvetően függ az aktuális konjunktúraszakaszoktól. Például az 1873-tól 1896-ig terjedő korszak, amit a Kondratyev-görbe lefelé tartó árhulláma jellemez a világgazdaságban, megegyezik a Monarchia első, felívelőnek érzékelt időszakával: nagy építkezések, infrastruktúra-fejlesztés és a többi. Ez akkor hogy is volt? A világgazdaságban dekonjunktúra zajlik, miközben a Monarchia elindul felfelé? Ezzel szemben 1896-tól a világháborúig egy felívelő Kondratyev-hullám tapasztalható a világgazdaságban, amikor felfelé mennek az árak – ezt meg a Monarchia válságaként szoktuk értelmezni. Ugyanakkor tudjuk, hogy kulturálisan ezt a virágzó korszakot máshogy értékeljük, mint ha az erősödő, feszítő belső ellentéteket és a Monarchián belül ható centrifugális erőket vesszük számba. Ez egy sokszereplős játszma, amit belső szakaszonként is más-más szempontok szerint kell értékelni. Arról nem is szólva, hogy a legfrissebb számítások szerint a birodalom osztrák felének GDP-növekedése a múlt század elején sokkal nagyobb ütemű volt, mint a korábbi periódusban, és gyorsabb, mint a korabeli magyar gazdasági fejlődés. Korábban történészek azt akarták bizonyítani, hogy a magyarok akkor utolérő pályán voltak, de Max Schulze, a London School of Economics gazdaságtörténész-professzorának számításai szerint ekkor még nőtt is a két oldal közötti különbség.

MN: Ha jól tudom, a legfrissebb gazdaságtörténeti kutatások szerint 1867 sem volt határkő: előtte is igen figyelemreméltó gazdasági fejlődés zajlott a Monarchia területén.

KGY: Az imént emlegetett Schulze 2000-ben publikált tanulmányában azzal lepte meg a gazdaságtörténet-írás művelőit, hogy a ki­egyezés utáni első szakaszban még lassabb növekedéssel számolhatunk – főleg az osztrák oldalon, de nálunk is. Ő figyelembe vette, hogy 1867-ben nem a nulláról indultunk. A korábbi számításokban még úgy kalkuláltak, mintha a magyar reformkorban nem is zajlott volna gazdasági növekedés. Ugyanezen kalkulációk szerint a neoabszolutizmus korszakában pedig alig volt növekedés. Schulze viszont eleve jóval magasabb bázisról indít, mint bárki más, s ez csak úgy lehetséges, ha az egész 19. század folyamán számolunk a gazdasági növekedés dinamikájával. A logikai konstrukció, hogy „a feudalizmus rossz = zéró gazdasági növekedés”, „a kapitalizmus viszont jó = szupergyors növekedés”, pusztán absztrakt szembeállítás, ami, ha mérni akarjuk a dinamikát, nem működik. A neoabszolutizmus korszaka egy külön gyűlölt rendszer, amit korábban a magyar történetírásban egyszerűen csak önkényuralomnak neveztek. Azt mindenki elismeri, hogy a senki által nem szeretett önkény rendszerén belül liberális reformokat hoztak a gazdaságban vagy a kultúra területén – de a növekedést akkor sem lehetett igazán bevallani. A modernizáció kezdete a magyar történelmi irodalomban – még Ránki Györgynél is – a dualizmus, ennek egy előjátéka a reformkor, a neoabszolutizmus kora meg mintha nem is létezne. Másfelől az integráció általános hasznát sem mindig támasztják alá a mai kutatások: Max Schulze legfrissebb, egy 2015-ös konferencián bemutatott térképei szerint a legfejlettebb magyar központi régiók a Monarchia idején együtt fejlődtek, mondjuk, a legfejlettebb alsó-ausztriai régiókkal, miközben a periféria és a helyi centrum közötti távolság meg csak növekedett. Ebben az értelemben ma is értelmetlen kérdés, hogy Magyarország felzárkózik-e vagy sem. Szubnacionális léptékekre fókuszálva másként néznek ki a dolgok.

MN: A kiegyezés okán mindig fellépett egyfajta moralizáló kritika: hiába tett lehetővé ez a megegyezés némi polgári, gazdasági fejlődést, de alapvetően bűnben fogant, a forradalom és szabadságharc elárulásából született.

KGY: Most mintegy kifordítva visszatértünk a nyitókérdéshez – vajon ha elutasítjuk a ki­egyezést, mi lehetett volna az alternatíva?
A kiegyezést amúgy eredetileg kiegyenlítésnek hívták, s csak később lett kiegyezés, aminek van azért némi pejoratív mellékíze – elvégre alkuról, alkudozásról szól. A kiegyenlítés viszont egy korábbi igazságtalanság, egyenlőtlenség helyretétele. A kiegyezés morális alapú bírálatánál többnyire Bibóra és az ő gondolataira szoktak hivatkozni: hogyan válik a realitás illúzióvá, és azok az ellenvélemények, melyek morálisan tarthatók, hogyan íródnak ki a lehetőségek birodalmából. Én magam sajnos ezzel a moralizáló történelemszemlélettel nem tudok mit kezdeni, így az ilyen felvetésekre sem tudok jó választ adni. Az biztos, hogy a korszak szereplőinek is akadtak ilyen dilemmái. Jó példa erre – megint csak szűkebb optikával – Krasznay Péternek, egy korabeli Szabolcs megyei szolgabírónak a naplójegyzetei, akinél a szakpolitikai kötelesség kerül alkalmanként, például választásokkor, konfliktusba a magánember erős 48-as politikai elkötelezettségével. Ilyenkor, fortyogva bár, de megteszi a hivatali kötelességeit, a többit pedig megírja a naplójának.

MN: Az értékelésekben a legrosszabb osztályzatot a korszak magyar választási rendszere kapja: sokszor botrányos, inkorrekt lebonyolítású és persze mélyen antidemokratikus.

KGY: Mosdatni ugyan nem szeretném ezt a választási rendszert, de valójában a politikai szituációból következik: szigorúan nyílt szavazásos rendszer korlátozott választójoggal, amit azért nem reformáltak, nehogy a nemzetiségiek vagy a szegényebb néprétegek képviselői bekerüljenek a parlamentbe. Magyarország fejlődése e szempontból a 20. század elején vált el gyökeresen Ausztriáétól, ahol 1907-ben bevezették az általános választójogot. Jellemző, hogy az osztrák kortársak e különbségből sokszor azt emelték ki, hogy a magyaroknál mennyire stabilabb a rendszer, nekik pedig mennyivel többet kell alkudozniuk.

MN: Mert Magyarországon a kiegyezést követően létrejött egy olyan rezsim, amely gyakorlatilag megbuktathatatlan volt, ha csak a kormánypárt saját válsága nem tette ezt lehetővé, mint 1905/1906-ban.

KGY: De ekkor is csak négy évig tartott az ellenzéki koalíció. S egy közös érdekű ügyön, a jegybankkérdésen robbant szét. Megjegyezném, nem csupán a választási rendszert nem sikerült megreformálni: bár ekkor fogadták el a progresszív adórendszert is, végül nem vezették be.

MN: A magyarországi nagybirtokrendszer dominanciájáról, a merev, rendies társadalomszerkezet konzerválódásáról is szokás beszélni. Vajon történészi szemszögből jogosak ezek a kritikák?

KGY: Gazdaságtörténészként nehéz mit kezdeni például a Jászi által is emlegetett morbus latifundiivel, a nagybirtok túltengésével. A száz holdnál nagyobb birtokokat magukba foglaló gazdacímtárak számítógépes elemzésével egy nemzetközi gazdaságtörténész-csoport bebizonyította már, hogy valójában az arisztokrácia leginkább a peremvidéken, az erdő- és legelőgazdaságokat tekintve volt igazán túlsúlyban. Ha a Kárpát-medence egészében nézzük a birtokmegoszlást, akkor messze nem áll meg az a tétel, hogy a nagybirtok olyan mértékben dominálta a gazdaságot, mint azt korábban állították vagy feltételezték. Nem is szólva arról, hogy ott vannak a földbérletek, melyek tipikusan más társadalmi csoportokhoz, típusokhoz kapcsolódnak, vagy, mondjuk, a különböző kishaszonbérleti formák. A gazdaságtörténet szempontjából a tulajdonlás és a gazdálkodás rendszerint elválik egymástól. A magyar társadalom hierarchikussága, rendiessége tekintetében sok érdekes vizsgálatot végeztek az elmúlt időszakban. Én magam például a megszólítások rendszerének változásait néztem meg: ki volt a kegyelmes, méltóságos, nagyságos stb. úr. Már ebből is látszik, hogy igenis volt mobilitás akár teljes társadalmi csoportoknál is. Például a nemzetes úr megszólítással illetett, a legalsónál eggyel feljebb lévő úri kategória a dualizmus idején egyszerűen kiürült: egy részük felfelé, más részük lefelé mobilizálódott. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy miközben az a képünk a dualizmus társadalmáról, hogy az hierarchikusan megrekedt, felfelé és lefelé irányuló strukturális mozgások is nyomon követhetők. A társadalom szerkezeti rigiditásának tétele egy finomabb társadalomtörténeti vizsgálat után már nem állja meg a helyét – ezt amúgy is azok hangoztatták eredetileg, akik a rendszer megreformálását tűzték a zászlajukra.

MN: A fontos történelmi eseményeket az utódok rendre valamiféle emlékezetpolitikai kontextusba szokták helyezni, és ettől egyben a jelen problémáira adott válaszokat is várnak.

KGY: Erről nekem Claude Lévy-Strauss, a jeles francia antropológus, etnológus szavai jutnak az eszembe, miszerint a jelenkor kétféle módon viszonyul a halottakhoz. Az egyik típusú társadalom békén hagyja a halottakat, amit azok is respektálnak, és az élőkkel való informális megállapodás szerint csak akkor látogatják meg őket, ha szükség van rájuk – például ha esőt kell csinálni. Váratlanul viszont nem jelennek meg. Vannak viszont olyan társadalmak, amelyek nem hagyják békén a halottaikat, a saját gyengeségüket érezve folyton előrángatják az ősöket, legitimációs pótlékot merítenek belőlük. Közben tudják, hogy a halottak állandó háborgatása kiszámíthatatlanná is teszi őket, így azután félnek is tőlük, hogy hívatlanul is megjelenhetnek. Ha Lévy-Strauss allegóriájában a halottak helyére a múltat képzeljük, akkor, azt hiszem, hogy választ is kaptunk a felvetésre. A legjobban akkor járnánk el, ha hagynánk békében a történészeket a múlttal foglalkozni, nem ráncigálnánk folyton őket, nem próbálnánk egy általunk konstruált fiktív múltképet előhívni, és azt saját céljainkra felhasználni.

A kiegyezés

Az osztrák–magyar kiegyezés, amely a Habsburg-uralkodóház feje, I. Ferenc József, valamint a Deák Ferenc és Andrássy Gyula gróf vezette magyar tárgyalódelegáció között 1867 elején született meg, a parlamentek (így a magyar Országgyűlés) által szentesített megállapodások összefoglaló elnevezése. Ezek az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennálló politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat rendezték. A megállapodás értelmében az 1848/1949-es forradalom és szabadságharc után tizenkilenc évvel az áprilisi törvények gyakorlatilag mindegyike újra törvényi erőre emelkedhetett, s a ’48-as 12 pontból 10 (a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank kivételével) megvalósult. Magyarország az osztrák–magyar perszonál­uniót leszámítva önálló, szuverén állam lett ismét, ám a külügy, a hadügy, illetve az ezekhez kapcsolódó pénzügyek kezelésére létrehoztak egy-egy közös külügy-, hadügy- és pénzügyminisztériumot. 1878-tól közös jegybank is működött.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/49. (12. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    Rumata
    2018. január 07., 13:37
    "A legjobban akkor járnánk el, ha hagynánk békében a történészeket a múlttal foglalkozni" (Kövér György)

    -

    A legjobban akkor járnánk el, ha a történészek legalább arra vették volna a fáradságot, hogy az 1867-es kiegyezéssel kapcsolatban legalább az alapvető tényeket egyértelműen és félreérthetetlenül összefoglalják, nevezetesen:

    1. A kiegyezést nem gazdasági vagy politikai kényszerhelyzet, hanem - a magyar társadalom többségének tiltakozása ellenére - kizárólag a Habsburg-párti magyar főrendek és az őket képviselő magyar jobboldal erőltette rá az országra.

    2. A kiegyezés nélkül az osztrák császárság folyamatos gyengülése és az olasz szabadságharc miatt Magyarország függetlenné válása néhány év múlva már jelentős véráldozat nélkül is megvalósítható lett volna. A kiegyezés kierőszakolásának célja pont a függetlenné válásunk MEGELŐZÉSE volt.

    3. A koronatanácsi jegyzőkönyvek tanúsága szerint a balkáni területszerző háború kezdettől fogva a kiegyezés fő célkitűzései közé tartozott, és azt a kiegyezéspárti magyar jobboldal egészen az I.VH. kirobbantásáig következetesen támogatta.
    Tehát az 1867-es kiegyezés alapvetően egy háborús szövetség volt, amitől egyenes út vezetett Trianonig.

    4. A kiegyezés Magyarország gyarmati sorba süllyesztését eredményezte, és így lényegesen lassabb gazdasági és társadalmi fejlődést eredményezett, mint ami a nemzeti függetlenség kivívása esetén lett volna várható.

    5. A kiegyezés deklaráltan a magyarországi nemzeti kisebbségek elnyomásának tartósítását, vagyis a nemzeti kisebbségekkel való kiegyezés elkerülését célozta.

    -

    A magyar történészek legnagyobb nemzetellenes bűne az, hogy a horthysta történelemhamisításnak bedőlve a magyar történelem kulcsfontosságú eseményeit a történelmi hátterükből kiemelve próbálják elemezni, és így a hamis következtetéseknek szabad teret adni.

    Ha az elmúlt 70 évben csak annyi bent lett volna a történelemkönyvekben, hogy a Monarchia már a megalakulásától kezdve készült Bosznia-Hercegovina és Szerbia területének bekebelezésére, és csak a megfelelő pillanatra vártak a területszerző háború megindításával, és az akkori magyar jobboldal ennek a háborúnak végig az elkötelezett támogatója volt, akkor az ország lakossága ma egészen más szemmel látná Trianont, a Horthy-rendszert és a mai magyar jobboldalt.

    -

    A magyar történészek egyetlen mentségeként legfeljebb annyi hozható fel, hogy néha el-elpöttyentenek olyan információmorzsákat, amiből a teljes kép összerakható.

    Kövér György is megerősítette például, hogy a pártatlan történészek kutatásai szerint az 1867-es kiegyezés és Magyarország gyarmati sorba kényszerítése nem felgyorsította, hanem egyértelműen lassította az ország fejlődését, és a Monarchia ideje alatt a főváros és a vidék közötti fejlettségi különbség nem csökkent, hanem egyértelműen nőtt.

    Tehát hazudik aki azt állítja, hogy a kiegyezés jó volt az ország fejlődése szempontjából.

    -

    Kövér György azt is megerősíti, hogy Magyarország társadalmi fejlődésének legfőbb akadályozója egyértelműen a magyar főrendek, és az őket képviselő magyar jobboldal volt.

    Sok mindent érthetővé tesz az, hogy a Monarchia ideje alatt Magyarországon a minket gyarmati sorban tartó, véreskezű Ferenc József erőltette a modernizációt, és a magyar jobboldal volt az, amely ennek mereven ellenállt.

    Mindebből kiderül, hogy a magyar főrendek és az őket képviselő magyar jobboldal azért erőszakolta rá 1867-ben az országra a kiegyezést, hogy megakadályozza az ország függetlenné válását.

    A 48-as forradalom során ugyanis kiderült, hogy a függetlenné válásunk után a főrendek már nem képesek megakadályozni a társadalmi haladást: a köztársaság kikiáltását és a nemzeti kisebbségek önállósodását.

    Vagyis összefoglalva:

    1867-ben és azt követően a negyvennyolcasok részéről egyáltalán nem volt túlzás, amikor a kiegyezést nemzetárulásnak minősítették.

    Ha pedig kezdettől fogva tudták volna, hogy a kiegyezéstől egyenes út vezet a balkáni területszerző háborúig és Trianonig, akkor valószínűleg nem csupán nemzetárulónak, hanem a nemzet halálos ellenségének nevezték volna az akkori magyar jobboldalt.

    És az I.VH. hatalmas emberveszteségeinek tükrében - ez egy abszolút helyénvaló jelző lett volna.

    Ezek után érthető, hogy 1918-ban a vesztett háborúból hazatérő katonák első dolga az volt, hogy a háborúba lépésünkről személyesen döntő Tisza Istvánt agyonlőtték, mint egy veszett kutyát.

Komment írásához