Viselkedésmódok katasztrófa idején

Majd, ha fagy

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/31. (08. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A természeti, technikai vagy ember okozta katasztrófák tragikus hatásait sokszor maga az áldozati viselkedés is tetézi. Ezt tesszük, és ezt nem tesszük vészhelyzet esetén.

Tűzvész, repülőgép- és vonatkatasztrófa, földrengés, cunami – nehezen tudnánk elképzelni, mit tennénk, ha minket sújtana ilyen csapás. A szakértők azonban helyettünk is meg tudják jósolni, hogy embertársaink többsége teljes mértékben helytelenül viselkedne ilyen szituációkban. A túlélők többsége sem magának köszönheti a túlélést, a legtöbben ugyanis mindent megtesznek azért, hogy otthagyják a fogukat.

A lefagyás pillanata: pánikreakció Hollywoodból

A lefagyás pillanata: pánikreakció Hollywoodból

 

Szavannai örökség

De hogyan is képzeljük el a katasztrófára adott tipikus viselkedést? Filmes ismereteinkre támaszkodva azt gondolhatnánk, hogy az ilyen helyzetekre a tömeg pánikszerű, irracionális viselkedése a jellemző. A valós katasztrófahelyzetek vizsgálata azonban merőben mást mutat: a leggyakoribb reakció a teljes passzivitás. Ennek a szindrómának, amelyet lefagyásos válasznak (angolul freeze response) nevez a pszichológia, bonyolult az agykémiai háttere, és még csak mostanában kezdték el kutatni. Ezzel szemben például a harc vagy menekülés reakciót (fight or flight response) az embereknél és az állatoknál egyaránt gondosan tanulmányozták, így a hátteréről is sokkal többet tudunk. Amikor azonban passzivitásba dermedünk, ehhez képest egészen más, sok szempontból ellentétes reakciókat produkál a szervezetünk. Ilyen esetekben leginkább a paraszimpatikus idegrendszer reagál, az agyi területek közül az amigdala bizonyos részei és a halántéklebeny csúcsában, az agykéreg alatt található hippokampusz érintett. Mindeközben szerotonin, vagyis ingerületátvivő anyag szabadul fel és aktivizálódnak bizonyos hormonok is, például az ösztrogén.

Számunkra azonban fontosabb, hogy ezt a fajta ösztönös, evolúciós alapon kialakult viselkedést alighanem a szavannáról hoztuk magunkkal. Bizonyos stresszhelyzetekben, például egy nálunk nagyobb ragadozó támadásakor ajánlatos volt halottnak tettetni magunkat vagy az „én itt sem vagyok” pózába merevedni. Már csak azért is, mert bizonyos ragadozók csak a mozgásra reagálnak, mások pedig nem törődnek a már halottnak tűnő zsákmánnyal. Ez a stratégia olykor valóban életmentő lehetett, ezért is maradt fenn. A ledermedést kísérő fiziológiai reakciók megint csak a túlélést szolgálhatták. A vérnyomás lecsökken, ami sebesülés esetén csökkenti a vérveszteséget. Ha tehetetlenül földre rogyunk, az még segíti is az agy vérellátását, ami különösen jól jön, ha a passzív-vegetatív fázis után ismét aktívan szeretnénk használni a fejünket.

A lefagyásos viselkedés természetesen nem csupán a katasztrófák, hanem a bűncselekmények (például nemi erőszak vagy fegyveres rablás) áldozatainál is megfigyelhető. Amikor az áldozat úgy érzi, hogy ellenállni reménytelen, elfutni lehetetlen, akkor inkább kikapcsol, így kevésbé érzi a fájdalmat, sőt a memória egy része törlődik, pontosabban nem képződnek emlékek. Bár e viselkedés, mint láthattuk, evolúciós szempontból hasznos volt valaha, nincs annál végzetesebb dolog, mint lebénulni egy közeledő katasztrófa előtt, és bevárni, míg elér hozzánk az erdőtűz izzó fala vagy a földrengést követő gigantikus cunami.

Többet ésszel

A katasztrófák kielemzése során a legmeghökkentőbb felfedezés az volt, hogy milyen kevéssé tudjuk használni a józan eszünket – még akkor is, ha nem fagytunk le teljesen. Beszámolók hosszú sora tanúskodik arról, hogy embertársaink hogyan képesek semmibe venni a közvetlen közelükben bekövetkezett katasztrófát. Sokan még ilyenkor is folytatták a napi rutint: leveleztek, vécére mentek, átöltöztek, a többiekre vártak (ezek voltak a tipikus viselkedési formák 2001. szeptember 11-én, a WTC ikertornyaiban, a repülőgépek becsapódását még túlélők között).

Tragikus esetek sora mutatja, hogy embertársaink zöme a katasztrófa bekövetkeztekor egyszerűen nem használja az agyát. Hírhedt példa az MS Estonia komp 1994-es elsüllyedése, ami azért követelt oly sok áldozatot, mert az utasok túlnyomó része egyszerűen nem tett semmit a túlélésért. A kutatók szerint a magyarázat egyszerű: a túl gyors külső változásokra az agyunk nem tud hirtelen reagálni. Ráadásul az ilyenkor felszabaduló agykémiai koktél (először az ingerületátvivő anyagok, mint a jutalmazó funkcióhoz kapcsolható dopamin, majd a stresszhormonok, például kortizol „öntik el” az agyunkat) gátolja a magasabb agyfunkciók, például az aktív memória működését. Ez utóbbi használata nélkül pedig nem tudunk kellőképpen reagálni a környezet új, hirtelen kihívásaira. Új stratégia kidolgozására viszont nincs időnk, s a stresszhelyzet miatt elég agyi kapacitásunk sincsen. Ezért ajánlják a szakemberek, hogy akkor jegyezzük meg, merre van a vészkijárat, amikor – a veszélytől még nem tartva – helyet foglalunk a moziban vagy a repülőgépen, mert amikor beüt a krach, ezt már nem leszünk képesek kideríteni.

Vészhelyzetben gyakran tapasztalható egyfajta csőlátás is; a katasztrófa áldozata újra és újra, az eredménytől függetlenül ugyanazt a rossz reakciót választja. Repülőgép-baleseteknél figyelték meg, hogy néha még a képzett, rutinos pilóták is képtelenek szabadulni első rossz ötletüktől és addig kísérleteznek vele, amíg késő lesz a helyes döntést meghozni. Az utasok számára pedig csakis a legkönnyebben kezelhető, ki-be csukható, a csípő körül rögzíthető biztonsági öv a nyerő, számos korábbi konstrukcióról derült ki, hogy pánikhelyzetben az utasok képtelenek a kinyitásukra.

Pénztárca, poggyász

Mivel az agyunk képtelen elég gyorsan reagálni és menekülési stratégiákat kiötölni, gyakran megtörténik, hogy a lehető legrosszabb irányba, a napi rutinhoz menekülünk. A 2004-es indiai-óceáni vagy a 2011-es japán cunamikatasztrófa túlélői is beszámoltak arról, hogy ők maguk vagy sorstársaik még visszaszaladtak a tárcájukért, vagy hogy eloltsák a tűzhelyt, ahelyett, hogy időben menekültek volna a hullámok elől. Sokan pont az ilyen, hasztalan és értelmetlen kényszercselekedeteknek estek áldozatul. Hasonló esetet jegyeztek fel több légi katasztrófa esetén is, amikor a kényszerleszállást és a gép szétesését épphogy csak túlélő utasok még visszatértek a felrobbanás hatá­rán álló, füstölgő roncsokhoz és a poggyászuk után kutattak. A kutatók szerint ilyenkor pontosan azok az automatizmusok lépnek életbe, amelyek amúgy megkönnyítik számunkra, hogy az utazás során folyton elénk kerülő friss információkkal foglalkozzunk. Mivel egy katasztrófa során az agyunk számára feldolgozhatatlanul sok adatot kell kezelnünk, maradunk az agyi erőfeszítést nem kívánó rutinnál.

De másképpen is védekezünk az ellen, hogy súlyos elmemunkát igénylő döntésekre kényszerítsük az agyunkat: például egyszerűen tagadjuk a katasztrófa nagyságát. A természeti csapások kutatói szerint mondhat bármit is a jelzőrendszer, az érintett tömegek mintegy fele úgyis kitódul a tengerpartra, hogy szemrevételezze a közelgő hullámokat (amelyek „biztosan” nem is lesznek akkorák). Különösen érthetetlen, amikor a közelgő szökőár előtt vagy a füstölő roncsok mellett készülnek a szelfik. Ilyenkor az agyunk vagy kudarcot vall abban, hogy a maga kellő helyén kezelje a veszélyt, vagy egyszerűen nem akarja felismerni azt, mert az adekvát válaszreakció túl nagy áldozattal járna. Ez különösen a tűzvészek vagy a vulkánkitörések áldozatainál gyakori: egyszerűen nem akarják otthagyni szeretett otthonukat, mert ez annak a beismerésével járna, hogy abból legfeljebb üszkös romok maradnak majd hátra. Ilyen tényezők játszhattak szerepet a júniusi portugáliai erdőtűz-katasztrófánál is: a környékbeli lakók közül sokan túl későn, csak amikor már a közvetlen közelükben tomboltak a lángok, kezdtek menekülni.

A katasztrófák tapasztalatai alapján a szakértők igen magasra teszik azok számát, akik nem képesek helyes döntést hozni, s inkább a fenti viselkedések valamelyikét produkálják. Márpedig egy katasztrófa esetén a többség (akár az áldozatok háromnegyede is) így viselkedik, a racionális döntéseket hozók legfeljebb az érintettek egyhatodát teszik ki. Nem túl biztató azok magas (akár 10 százalékos) aránya sem, akiket nem a passzivitás, hanem a hiperaktivitás tesz önsorsrontóvá – kártékony reakciójuk sokszor mások számára is lehetetlenné teszi a menekülést.

Bár a katasztrófák gyakorta társulnak a csordaviselkedéssel járó gyilkos tülekedéssel (angolul stampede), érdekes módon az ilyen stresszhelyzetekre nem a tekintet nélküli önzés, hanem az altruizmus és a csoportszolidaritás a jellemző. Több eset elemzése nyomán a szakértők arra jutottak, hogy a túlélők lehetőség szerint egymást segítve, a megoldásokon közösen dolgozva igyekeznek úrrá lenni a helyzeten (például a 2005-ös londoni bombamerényleteknél, amikor sok százan rekedtek a füsttel teli alagutakban). Ami megint csak logikus megoldás, ha egyszer az egyes elmék működése oly korlátozott stresszhelyzetben.

A katasztrófakutatók mindenekelőtt azzal a tanáccsal szoktak előjönni, hogy legyen kész tervünk ilyen esetekre. Ráadásul ez sem elég: minimum fejben, de akár éles gyakorlatok során kell rögzíteni a helyes cselekvési modelleket, amíg az észszerű túlélési technikák válnak a domináns viselkedésünkké. És ha mindezzel meg is lennénk, az életben maradáshoz még akkor is szükségünk lesz egy jó adag szerencsére.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2017/31. (08. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. augusztus 18., péntek 20:55
    A legtöbb természeti katasztrófának vannak bizonyos előjelei, még a nagyon gyorsan bekövetkező lavinának vagy földcsuszamlásnak is.
    Azonban a katasztrófák egy másfajta típusánál, például a rendszerint váratlanul, egyik pillanatról a másikra bekövetkező repülő-, vonat- vagy buszbaleseteknél valószínűleg semmi nem múlik a lélekjelenléten vagy a helyes viselkedésen, egyedül a szerencsének köszönhető a túlélés.
    A repülőgépeken annyira szűk a hely, a tér, hogy az égő vagy a vízzel telt roncsból való kiszabadulásra akkor is nulla körüli esély van, ha az utas esetleg túléli magát a tengerbe vagy a földbe csapódást.

    Teljesen meg tudom érteni azokat, akik tűzvészkor vagy árvízkor visszaszaladtak a tárcájukért, én például gyakran elképzeltem már, hogy ha menekülnöm kellene, az egyik külső vinyót biztosan magammal vinném, a fél életem munkája rajta van, ha elveszíteném, csak fél ember lennék.

    Érdekes dolog az agy leblokkolása veszélyhelyzetben, velem is elő szokott fordulni, és másokon is megfigyeltem, a legfőbb árulkodó jele az, hogy utólag, a rendes kerékvágásba visszazökkenve, számtalan menekülési variáció vagy akár csak jól elhelyezett mondat eszünkbe jut.

Komment írásához