Búvármunkák Magyarországon

Merül, amibe merül

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Milyen kihívásokkal kell szembenézniük az átláthatatlan hazai vizekben dolgozó ipari búvároknak és vízi régészeknek? A víz alatti szakmák művelőit kérdeztük.

„A búvárkodás egyáltalán nem veszélytelen, hiszen soha nem tudom, hogy mibe nyúlok bele: egy vízi hullába, esetleg világháborús bombába, homokbuckába vagy kincsesládába” – mondja Tóth János Attila régész, aki több mint tíz éve foglalkozik víz alatti feltárásokkal. „Nem könnyű lent dolgozni, gyakorlatilag nem látunk semmit, a folyóban az ember érzi, ahogy dolgozik a víz, halljuk a morajlást, és időnként nekünk jöhet egy-egy vízzel telített fadarab is. A körülmények főleg pszichésen terhelik meg az embert, de mindezt ellensúlyozza, hogy közben csodálatos dolgokat lehet felfedezni” – részletezi a vízi régész.

A régészet csak egyike a búvármunkáknak, ha valaki megszerezte a haladó búvár minősítést és nem csak hobbiszinten merülne, több lehetőség is kínálkozik a számára. Lehet önkéntes mentőcsapat tagja, aki vízi baleseteknél, árvizeknél vagy roncskiemeléseknél segédkezik. Jelentkezhet ipari búvárnak is cégekhez, de a tűzoltóságnál, rendőrségnél és a katonaságnál is szükség van búvárokra.

Mint az önkéntes tűzoltók

Magyarországon jelenleg több tízezer búvár van, a nagy részük azonban sportbúvár. Hivatásos szakbúvárból csak pár százat tartanak nyilván, de mentéskor sportbúvárok is segíthetnek, kiegészítve az országos mentőcsapat-hálózatot, amely önkéntesekből áll ugyan, de baj esetén a katasztrófavédelem irányítja őket. „Ezt úgy kell elképzelni, mint az önkéntes tűzoltókat. Van saját felszerelésük, értik a dolgukat, de nem ebből élnek” – magyarázza Szathmári Zsolt, az egyik önkéntes mentő­csapat, a Havária Katasztrófaelhárító Közhasznú Egyesület alapítója. Szathmári úgy látja, hogy a mentőbúvároknál egyre nagyobb probléma az elöregedés, a fiatalokat ugyanis nem érdekli a segítségnyújtás. „Még vízi mentőnek sem akarnak jelentkezni, ami az alapja lenne annak, hogy később mentőbúvárként segítsék egy-egy mentőcsapat munkáját. De azokkal a fiatalokkal is sok munka van, akiket akár csak nyári munkaként érdekel a vízi mentés. Kevésbé fókuszálnak a megelőzésre, azt gondolják, majd, ha baj lesz, beúsznak menteni. Ez helytelen hozzáállás” – teszi hozzá Szathmári, aki korábban katonabúvár volt, mentőbúvárként pedig számos olyan tragikus esetet látott, amelyet nagyon könnyen meg lehetett volna előzni. „Magyarországon nincs sok vízi baleset, de amikor bekövetkezik a baj, akkor mi már csak holttesteket tudunk kihozni. Ezt azonban a hozzátartozók nem szokták megköszönni. Elvégezzük a munkánkat, összepakolunk, és elhagyjuk a helyszínt” – folytatja a tapasztalt mentőbúvár.

Kilátszik a Dunából

Az általunk megkérdezett, különböző területeken dolgozó búvárok szerint nem kell szuperhősnek lenni ahhoz, hogy valaki búvár lehessen. „Persze el kell bírnia a felszerelést, ha folyóban dolgozik, akkor jó, ha tud magabiztosan kapaszkodni, ellenállni a sodrásnak, de ehhez nem kell komoly test­építőnek lennie” – állítja Szathmári. Alapvető, hogy az illető legyen teljesen egészséges, kizáró ok, ha problémái vannak a látásával, hallójárataival, nem ép például a dobhártyája, tájékozódási vagy egyensúlygondjai vannak. Ezenkívül szívbetegek vagy idegrendszeri betegséggel élők ne is álmodjanak erről a szakmáról – sorolja Hazay Balázs, az 1. Számú Üzemegészségügyi Kft. alapító orvosa; ennél a társaságnál végzik a hivatásos búvárok orvosi alkalmassági vizsgálatait.

„Nekem volt egy kis helyzeti előnyöm, ugyanis amellett, hogy régész vagyok, testneveléstanári diplomám is van, ezért a jó fizikai állapot adott volt, amikor belevágtam a búvárkodásba” – mondja Gaál Attila török kori régész, aki hosszú ideig a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum igazgatója volt. Az ő nevéhez fűződik a hazai vízi régészet kezdete is. A 80-as évek közepén Gaál és kollégái a Tolna megyei Bölcske közelében dolgoztak, amikor megkeresték őket a helyiek azzal, hogy érdemes lenne megnézniük valamit, ami időnként kilátszik a Dunából, ha alacsony a vízállás. „Hajózási térképeken már szerepelt ez az úgynevezett bölcskei szikla, amiről senki sem tudta, hogy tulajdonképpen micsoda, de a Dunán közlekedők már rég­óta számontartották mint vízi akadályt. Mi, régészek pedig megállapítottuk, hogy ezek római kori kövek, viszont a vízállás nem várta meg a további vizsgálatokat, ezért szükségünk volt a feltáráshoz búvárokra” – meséli Gaál, aki a bölcskei munka miatt tette le a búvárvizsgát. A kövek feltárása és kiemelése végül tíz évig tartott. Kiderült, hogy a korábban „bölcskei sziklaként” emlegetett képződmény egy 4. századi római kikötőerőd maradványa. Az erődöt a kereszténység megjelenése után pogánynak minősített szentélyekből elhozott oltárkövekkel alapozták meg.

A víz alatti feltárás nem egyszerű dolog, főleg a Dunában nem, amely fekete víznek számít, nagyon rossz látási viszonyokkal. „Az ember az ujjaival kell, hogy lásson, tapogatóztunk, így kerestük meg a lenti köveket. Akkoriban az is nehézség volt, hogy mi még kötéljelekkel kommunikáltunk, nem volt rádiós kapcsolat a felszín és a búvár között, mint manapság. Amit nagy munkával megkerestem és kiástam, azt perceken belül betemette a sodrás. Volt, hogy napokig nem találtunk vissza ahhoz a kőhöz, amin elkezdtünk dolgozni” – meséli Gaál, aki maximum 45 percet tudott lent lenni egyhuzamban. „Egyéntől függ, ki mennyire fázós, vagy mekkora a levegőigénye. De előbb-utóbb fel kell menni pisilni, szóval az ember nem mindig megy el a saját határáig” – teszi hozzá a régész, akivel a víz alatti pályafutása során soha nem történt semmi baj. „Persze akadtak veszélyes helyzetek, például amikor a lábamra gabalyodtak azok a robbantáshoz használt drótok, amelyekkel az ötvenes években próbálták kirobbantani ezeket a köveket. Nem kellemes ezt megtapasztalni, de az sem jó, ha az embert fejbe vágja egy süllyedő, nehéz fadarab.”

„Bármelyik hazai vízbe megyünk bele, és bejárunk pár kilométert, szinte mindig találunk valamit” – ezt már a vízi régészek új generációjához tartozó Tóth János Attila mondja, aki új víz alatti lelőhelyek felderítésével foglalkozik. A régészet ezen ága gyerekcipőben jár még, a római erőd feltárása előtt például senki nem is foglalkozott azzal, hogy mit rejthetnek a magyarországi folyó- és tómedrek. „A felderítő merülések rengeteg meglepetést tartogatnak. Egyszer, amikor Aquincum közelében merültem, nagyon megörültem egy henger alakú tárgynak, amit szorosan magam mellett tapogattam ki. Azt hittem, római kori amforát találtam, de nem az volt, hanem egy ember nagyságú, 2. világháborús hídromboló bomba, amelyben még benne volt a gyújtószerkezet” – meséli Tóth, aki ezek után sebesen elhagyta a helyszínt. GPS segítségével bejelölte a területet, és értesítette a tűzszerészeket. E véletlen találkozás nem szegte kedvét, sőt, újabban hadirégészettel is foglalkozik, jelenleg egy Messerschmitt repülőgép roncsát keresi Ráckevénél.

Legalább ötvenszer

„Bármi baj van, nyugodtnak kell maradni, lassan lélegezni. Fontos, hogy ne tartsuk bent sokáig a levegőt, mert az akár tüdőrepedést is okozhat a nyomás alatt” – mondja egy idősebb megszólalónk, aki nem kívánt névvel nyilatkozni (a továbbiakban Péterként hivatkozunk rá). Ő hosszú évek óta búvároktató, magát a búvárkodást az ötvenes években kezdte. „Nagyon veszélyes volt akkoriban búvárkodni, az eszközeinket nagyrészt otthon barkácsoltuk, és nem mindig sikerültek jól, ezért sokszor kerültem én is abba a helyzetbe, hogy önmentést kellett végeznem” – mondja Péter, aki úgy látja, az volt a szerencséjük, hogy akkoriban a hobbibúvárok is életvitelszerűen búvárkodtak, rengeteget merültek. „Ma az átlagos szabadidős búvár elvégez egy tanfolyamot, de nem feltétlenül kerül be utána közösségbe, évente elmegy párszor merülni a tengerre. Ám ettől még nem lesz búvár” – véli a nyugdíjasként is aktív oktató. Szerinte az nevezheti magát biztonsággal búvárnak, aki évente legalább ötvenszer merül. „Ma már olyan profi és biztonságos felszerelések vannak, hogy ha bajba kerül, abban maga a búvár lehet hibás: vagy nem tartja be a tanult szabályokat, vagy nem kellően gyakorlott” – teszi hozzá.

A búvárok közül a legkomplexebb tudással az ipari búvárok bírnak, nekik – a hazai vizek látási viszonyai mellett – szó szerint vakon kell érteniük a lakatosmunkákhoz, tudniuk kell víz alatt vágni, betonozni, hegeszteni. Mindezt persze speciális eszközökkel. „Ha a búvár tudja, hogy néz ki egy zsilip, akkor kitapogatva megtalálja annak minden részét” – mondja Vígh János ipari búvár. Úgy véli, sok kókler van a piacon, akik sportbúvárként ipari munkákat is elvállalnak, pedig ehhez nincsen meg a megfelelő képesítésük. „Ahhoz, hogy valaki hivatásos, bejegyzett ipari búvár lehessen, el kell végeznie egy képzést, s annak során elsajátítania hajózási ismereteket, műtárgyismeretet, rajzolvasást és számos ipari eszköz használatát. Persze ehhez már eleve haladó szinten kell tudnia búvárkodni, illetve a képzés előtt egy ipari munkákkal foglalkozó cégnél 300 órát kell merülnie, ami úgy két és fél év alatt jön össze” – részletezi Vígh a professzionális ipari búvárkodáshoz vezető utat. „De az alapképzésen túl is folyton tanulniuk kell, az új eszközök újabb képzést kívánnak. Ahhoz, hogy daruzásnál lehessen búvárt alkalmazni, teherkötöző végzettség szükséges, ahhoz pedig, hogy valaki palackot tudjon tölteni, kompresszorkezelői tanfolyam.” A folyóvízben végzett feladatok a legnehezebb ipari búvármunkák közé tartoznak, hiszen a szakembernek úgy kell hegesztenie vagy vágnia, hogy közben folyamatosan kapaszkodik, hogy ne sodorja arrébb a víz. „De az sem egyszerű, amikor egy folyómeder alatti, keskeny csőbe kell bemászni, például megjavítani egy lyukas ivóvízcsövet.” Nem árt tehát, ha az ember bírja a bezártságot, és minden körülmény között nyugodt tud maradni. Éppen ezért nem ritka, hogy egykori katonabúvárok a későbbiekben ipari munkákat is végeznek, hiszen ők már eleve bírják ezeket a helyzeteket.

Az ipari búvároknak évente, fél­évente vagy akár havonta is orvosi vizsgálatra kell menniük, attól függően, hogy ki milyen körülmények között dolgozik. „Mivel Magyarországon nincsenek nagy mélységek, 2–3, maximum 6 méteren dolgoznak a búvárok, ezért nem alakul ki például keszonbetegség. A hazai búvárok a hideg víz miatt ízületi problémáktól vagy megfázástól szenvedhetnek” – mondja Hazay Balázs. Idősebb és fiatalabb búvárokat is megkérdeztünk az egészségi állapotuk felől, de mindenki arról számolt be, hogy soha nem okozott komolyabb problémát a búvárkodás. „Előfordult, hogy nem tudtam egyenlíteni, ezért nagyon fájt a fülem, de ez idővel elmúlt” – mondja idősebb régész megszólalónk. Amikor a nyomás miatt fáj az ember füle, érdemes nyelni egyet, vagy megpróbálni a fülön kifújni a levegőt, de erőltetni semmiképp sem szabad, mert ilyenkor akár be is szakadhat a dobhártya. Orvosi igazolást csak 55 éves korig kaphat egy ipari búvár, onnantól nem dolgozhat vízben, de nem vész kárba a tudása, az idősebb szakemberek a szárazról irányíthatják a munkákat. Mint azt Szathmári hozzáteszi: „A mentőcsapatoknál sem küldjük el azokat, akik már idősebbek, vagy időközben kialakult valamilyen betegségük, ami miatt nem merülhetnek, mert nagyon értékes az a tudás, amit az évek során megszereztek, ezért rájuk is szükség van.”

szerző
Csendes-Erdei Emese
publikálva
2018/25. (06. 21.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához