„A csendőrpofon hungarikum” - interjú Fischer Ádámmal

szerző
Kling József
publikálva
2017/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Kossuth-díjas művész gyakran megszólal a legégetőbb politikai kérdésekben. Legutóbb Kósa Lajos Fidesz-frakcióvezető migránsbizniszezése ellen vonult a barikádokra. Kósa korrupcióval vádolta a Helsinki Bizottságot – Fischer pedig, aki 1999 óta tagja a Helsinki Bizottságnak, személyes sértésnek vette a vádat.

Magyar Narancs: A telefonban azt mondta, most még jobban át tudja élni a menekültek helyzetét. Miért, mi történt?

Fischer Ádám: Berlinből akartam Budapestre repülni, de az esti járatot törölték. Éjfél előtt közölték velünk, jöjjünk ki hajnali ötre a repülőtérre, de Budapest helyett csak Bécsbe indul repülő. Hazamentem, alig tudtam aludni, reggel fél ötkor kint voltam megint. Ismét variáltak valamit, mégsem az a gép indult, hanem egy másik, de senki nem tudott semmit, az emberek egyre idegesebbek lettek. Már harmadszor kellett átmennem a biztonsági kapun. Vártam, vártam, a biztonsági ember csak nem jött oda, hanem a kollégájával beszélgetett pár lépésre tőlem. Ideges lettem, hogy lekésem ezt a gépet is. Olyan hangon szóltam neki, hogy tegye a dolgát, hogy megijedtem magamtól. Még sosem emeltem fel így a hangom. Ez igazán apróság ahhoz képest, amin a menekültek keresztülmennek, mégis átéreztem, milyen idegállapotba kerülhet az ember a bizonytalanságtól, a várakoztatástól. Ha belőlem ezt hozta ki ez a helyzet, akkor igazán csodálkozom, hogy azok, akik háborúk vagy a klímaváltozás miatt arra kényszerültek, hogy örökre elhagyják az otthonukat, viszonylag békésen tűrik a megpróbáltatásokat.

MN: Járt már menekülttáborban?

FÁ: Nem, de például a leszboszi polgármestertől sok mindent megtudtam a menekültek életkörülményeiről. Düsseldorfban ugyanis, ahol fő-zeneigazgatóként tevékenykedem, a város vezetése és a Tonhalle koncertszervező irodája közösen alapított egy emberi jogi díjat. Én vagyok a bizottság elnöke. Tavaly az Orvosok Határok Nélkül segélyszervezetnek, az idén a leszboszi polgároknak ítéltük oda a díjat. Ők azok, akik szó szerint kihalásszák a tengerből a menekülteket, és fel sem merül bennük, hogy ne engedjék partra szállni őket.

MN: Sok segélyszervezet nem tud többet tenni annál, mint hogy kihalássza a menekülteket a vízből, enni ad nekik, és rögtönzött fedelet a fejük fölé – pedig itt még koránt sincs vége a történetnek. Ez a díj tud segíteni abban, hogy továbbléphessenek?

FÁ: A díj csak jelképes összeggel, 10 ezer euróval jár, de az a célunk, hogy a második lépést segítsük, hogy perspektívát nyújtsunk a menekülteknek. A gyerekek iskolába járhassanak, a felnőttek dolgozhassanak. Persze könnyebb erről beszélni, mint a gyakorlatban megvalósítani, mert munka például nem igazán akad ott.

MN: Volt személyes kapcsolata menekültekkel?

FÁ: Hamburgban élek, a szomszédom szíriai. Nagyon jóban vagyunk. Közel húsz nemzetiség él együtt két utcán belül. Mindenki ismeri egymást. Ha például meg akarom tudni, hogy egy bizonyos indonéz fűszert hol tudok beszerezni, csak átmegyek a szomszédhoz, aki rögtön segít. A másik szomszéd arról világosít fel, hová érdemes nyaralni menni Malaj­ziában. Azt szoktam mondani, úgy élünk, ahogy a bayreuthi zenekar működik. Az úgy épül fel, hogy minden tagja máshonnan jön, vagyis összeköti a zenei világot. Ha valakinek például Koblenzről kell infó, akkor egy zenekari tag biztosan tud segíteni, mert arról a környékről származik. Egyébként meg fel sem merül, hogy aki Kamerunban született, az ne lenne hamburgi.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Ez már-már sziruposan hangzik. Nincsenek feszültségek?

FÁ: Európában mi karácsonykor csöndben vagyunk, szilveszterkor meg petárdázunk. Ha itt élnek velünk olyan emberek, akik pont fordítva csinálják, az óhatatlanul feszültségekhez vezet, amiket meg kell tudni oldani. De én még ennek is az előnyét láttam eddig. Mert mi például karácsonykor mindig elfelejtünk bevásárolni. A muszlim üzletek viszont nyitva vannak, tehát nincs semmi gond. Mi meg azzal segítünk nekik ramadánkor, hogy bőven napnyugta előtt megyünk az éttermükbe, hogy amikor lemegy a nap, ne vegyük el tőlük a helyet. Szépen be lehet ezt osztani. Persze vannak félreértések. Ki mit tart tisztának és piszkosnak. Elég csak lesöpörni a lépcsőt, vagy le kell sikálni? De ehhez sem kell feltétlenül más kulturális háttér.

MN: Azért vannak ennél súlyosabb konfliktusok is. A nők helyzete például.

FÁ: Ez valóban komoly probléma. Egy Afganisztánból érkező feleséget a családja nem enged ki a házból. Ha ott lakik a szomszédban, akkor természetesen mi fölháborodunk ezen. De az afgán férj is szeretne megfelelni, beilleszkedni, és előbb-utóbb kénytelen lesz változtatni. Azt is meg kell értenünk, hogy ő ettől rosszul érzi magát, hiszen egészen más tradíción nevelkedett – a toleranciát viszont mindenkitől meg kell követelni. Olyan nincs, hogy a férfiaknak több joguk van, mint a nőknek. Nem az a lényeg, hogy a bevándorlók a mi értékeinket vegyék át, hanem az, hogy mindenki megértse és elfogadja, több érték létezhet egymás mellett.

MN: De a nők vagy a homoszexuálisok bántalmazását nem tekinthetjük értéknek.

FÁ: Persze, hogy nem. Olyat nem csinálhatnak, ami szembemegy a befogadók törvényeivel. Azzal a ténnyel együtt, hogy valamilyen oknál fogva el kellett hagyniuk a szülőföldjüket, azt is el kell fogadniuk, hogy változtatni kell a szokásaikon. Ahogy nekünk is változtatni kell, a merev elutasítást fel kell számolni. Hasonlít ez ahhoz, amit Amerika csinált kétszáz évvel ezelőtt. Aki oda kivándorolt, annak amerikaivá kellett válnia. Tarthatta a holland, német vagy bármilyen más szokásait, de azok nem mehettek szembe az amerikai törvényekkel. Meggyőződésem, hogy az integrációnak részben asszimilációt is kell jelentenie, és ezt a bevándorlóknak el kell fogadniuk.

MN: Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetője szerint a Helsinki Bizottságnál beindult a migránsbiznisz. Személyes sértésnek vette ezt a kijelentést?

FÁ: 1999 óta vagyok a Helsinki Bizottság tagja. Tizenketten alkotjuk az igazgatói tanácsot. Évente legalább egyszer összegyűlünk, és megvitatjuk, jól csinálják-e az igazgatók a dolgaikat. Úgy működünk, mint a parlament, amely a kormányt megválasztja. A parlament elvileg fölötte áll a kormánynak. Vagyis mi vagyunk a felelősek azért, amit az igazgatók tesznek. Ha azt mondják, hogy ők korruptak, akkor mi vagyunk korruptak.

MN: Mit jelent a migránsbiznisz vádja az ön olvasatában?

FÁ: Azt, hogy az állam elismeri a törvénysértést. Ha azt állítják, hogy mi abból akarunk meggazdagodni, hogy bepereljük az államot, akkor ezzel valójában beismerik, hogy az állam továbbra sem fogja betartani a törvényt. Ha egy bíróság az államot egy Magyarországon is érvényes nemzetközi jog alapján elítéli, akkor az állam kötelessége, hogy mindent megtegyen a további jogsértések elkerüléséért. Ha az állam betartja a szabályokat, akkor nincs „migránsbiznisz”.

MN: A kormány egyik kedvenc szófordulata a külföldi érdek.

FÁ: Ha a jogvédelem külföldi érdek, az azt jelenti, hogy a csendőrpofon hungarikum, amit védeni kell. A csendőrpofon az, amit a menekültekkel csinál ez az ország. Bezárja őket a tranzitzónába, ami jogtalan, de mégis megcsinálja. Lehet azt mondani, hogy az ország nem fogadja el az Európai Bíróság ítéletét, de akkor ki kell lépni az Európai Unióból.

MN: Kilép valaha Magyarország az EU-ból?

FÁ: Nem, szerintem soha. Pénz beszél, kutya ugat. Olyan nincs, hogy az európai uniós pénzeket elfogadjuk, de a bíróság ítéletét nem. Ez egyszerűen cinizmus, amit már Mikszáth gyönyörűen megírt a Két választás Magyarországon című regényében, hogy magyarkodással ebben az országban választásokat lehet nyerni. És ez azóta nem változott.

MN: Mindennek fényében nem idealizmus az ön részéről, hogy közös éneklésre hívja az embe­reket a Szabadság térre azzal, hogy az idei esemény ne csak az Európa melletti kiállásról, hanem a civil szervezetek itthoni zaklatása elleni tiltakozásról is szóljon?

FÁ: Van egy angol mondás: egy gentleman csak reménytelen ügyért harcol. Ehhez tartom magam. Tisztában vagyok azzal, hogy nem fog gombnyomásra megváltozni Magyarország, és nem mostanában lesz olyan társadalmi hangulat, mint Skandináviában.

MN: Skandinávia a minta?

FÁ: Nagyra becsülöm a skandináv mentalitást.

MN: Mi a legnagyszerűbb benne?

FÁ: Emberjogi kérdésekben messze fölötte állnak mindenkinek. Ott van például a norvég terrorista, Anders Behring Breivik, aki 77 embert gyilkolt meg 2011-ben. A norvégok mégsem követelték a halálát. Ott nincs halálbüntetés, de még tényleges életfogytiglan sincs. Lenyűgöző, hogy az egész társadalom úgy reagált a borzalomra, hogy nem szabad bezárkózni, nyitottnak kell maradni. Hogy azzal büntetjük meg a terroristát, ha megmutatjuk, nem félünk tőle. Az sem változott meg, hogy a miniszterelnök biciklivel közlekedik. És a bűnözés azóta sem nőtt.

MN: Amikor ön ebben az országban felemeli a szavát a Helsinki Bizottság védelmében, vagy­is politikai szerepet vállal, mi mozgatja valójában?

FÁ: Verdit szoktam idézni, aki azt mondta: Segítsünk azoknak, akik ugyanolyan jók valamiben, mint mi, csak kevésbé szerencsések. Ez belső késztetés. Abban is kivételes a helyzetem, hogy az én egzisztenciám egyáltalán nem függ a magyar államtól. Rengetegen vannak, akik ezt nem mondhatják el magukról. Az a meggyőződésem, hogy helyettük is nekem kell beszélni. Így talán mégis több szavam van, mint csupán egy szavazat. Szóval azok helyett is beszélek, akik ugyanígy gondolkodnak, csak nem adhatnak ennek hangot. És nem csak a zenészekre gondolok.

MN: Önt már többször lezsidózták, leidegenszívűzték, és sokan felteszik a kérdést, miért szól bele az ország dolgaiba, amikor már negyven éve nem is él itt.

FÁ: Szeretném hangsúlyozni, nem a belpolitikai frontok miatt megyek ki a barikádokra. Nem azért csinálom, hogy a magyar belpolitikát irritáljam. Nincs is jogom hozzá. Nem akarom előírni a páholyból a magyaroknak, hogy mit csináljanak. Nem politikai aktivistának képzelem magam, hanem jogvédőnek. Az emberi jogok betartása pedig nem belpolitikai, hanem nemzetközi ügy.

MN: Hogyan viszonyul a saját magyarságához?

FÁ: Fontos a nyelv, a konyha, de ott vagyok otthon, ahol a családom van.

MN: Szégyellte már, hogy magyar?

FÁ: Sokkal jobban fáj, ha a magyarokat szidják, mintha a törököket. De a legjobban az fáj, ha szidják a magyarokat, és sajnos igazuk van.

MN: A zenével vagy konkrétan a Wagner-napokkal, amelynek ön a motorja, lehet változást elérni?

FÁ: Nem fogom megváltani vele a világot, de abban hiszek, hogy változtathatok rajta. Nem azzal törődöm, hogy mennyit viszek be a közösbe, hanem amit tudok, azt beadom.

MN: Az opera igazgatója egyszer azt mondta, ön csak annak köszönheti a nemzetközi karrierjét, hogy szapulja Magyarországot.

FÁ: Ha Magyarország szapulásával koncertmeghíváshoz lehetne jutni, akkor a magyar művészvilág sorban állna az amerikai követség előtt. Azt láttam az operaházban, amíg ott voltam, hogy ez a fajta irigység az énekestársadalomban is jelen van. Azok, akik nem sikeresek kint, rögtön megtalálják a magyarázatot: a magyarokat nem szeretik. Az eszükbe sem jut, hogy esetleg nem úgy énekelnek, ahogy odakint elvárnák.

MN: Önt magyar karmesterként definiálják?

FÁ: Is-is. Persze Bartókot is sokszor vezényelek, de igazán azt tartom kihívásnak és izgalmas feladatnak, amikor Bécsben Mozartot, Bayreuthban Wagnert, a milánói Scalában pedig Verdit dirigálok.

MN: Ha megkérdezik, milyen nemzetiségűnek vallja magát?

FÁ: Az ember soha nem egynemzetiségű. Magyar is vagyok. A feleségem német. Nagyon jól tud magyarul, én nagyon jól tudok németül, mi állandóan mind a két nyelven létezünk. A lányomnak orosz férje van, a fiamnak félig francia, félig japán felesége. Nekem két aláírásom van. Külföldön Adam Fischer ékezet nélkül, itthon Fischer Ádám. Nincs olyan, hogy a nyelvében él a nemzet. A nyelv soha nem volt a nemzetiség definíciója. A nyelv a társadalmi rang definíciója. A polgárság németül beszélt, az arisztokrácia franciául, a tudományos világ nyelve a latin volt. Attól nemzet a nemzet, hogy nyelve van? Ezen az írek igencsak megsértődnének. Nagyon nacionalisták, de nincs nyelvük. Pontosabban van, de nem beszéli senki.

MN: A zenei életben is lehet magyarkodni?

FÁ: A magyar állam fizetett egy csomó pénzt, hogy a Los Angeles-i operában előadják a Bánk bánt. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy anyuka elmegy az óvodába, és számonkéri az óvó nénitől, miért nem az ő gyereke szaval a karácsonyi ünnepségen, hiszen az övé a legügyesebb. A saját gyerek mindig szebben szaval. Nekünk a Bánk bán a saját gyerekünk. A Bánk bán Los Angelesben senkinek nem mond semmit. Ez emblematikus példája annak, hogy fogalmunk sincs, hogyan gondolkodnak a nagyvilágban. Ha tudnánk, nem mennénk bele a Bánk bán zsákutcájába.

MN: Egy nagy zsákutcában élünk szinte minden szinten. Mi a baj velünk?

FÁ: Az, hogy Magyarország monokultúrában él. Egy zenei példa. A bécsi operában vannak olyan előadásaim, amelyekben egyetlen osztrák énekes sem énekel, pedig valamennyien az operaház tagjai. Vannak vendég előadók, akik osztrákok, de nem szerződött tagjai az operának. Olyan, mint egy futballcsapat. A Bayern Münchennek sem bajorok a játékosai. Ezen a bezárkózáson kellene változtatni, nemzetközibbnek lenni.

MN: Ha szembejönne egy Orbán-fanatikus Soros-bérencező, hogyan magyarázná el neki, hogy a Helsinki Bizottság nem ellene, hanem érte van?

FÁ: Neki sehogy. Inkább kitérek előle. A politikusok mentalitását kellene megváltoztatni, akikre ezek az emberek hallgatnak.

MN: A rendszerváltáskor bizakodóbb volt?

FÁ: Én igen, de az apám nem bízott az egészben. Szinte percre pontosan előre megjósolta, mi fog történni. Dühös vagyok, hogy ennyire igaza lett. Ennek ellenére én még mindig optimista vagyok. Nyitva vannak a határok, sok információ áramlik az országba, ez előbb-utóbb meg fogja változtatni a magyar társadalmat. Az a fontos, hogy addig se történjenek visszafordíthatatlan hibák.

szerző
Kling József
publikálva
2017/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 rico9
    rico9
    2017. július 31., hétfő 17:49
    Az interjúalany több gondolatával egyetértek, de összeségében az általa felvázolt attitűdöt nem találom szimpatikusnak, és az érvei szerintem gyenge lábakon állnak. Mindezt vállaltan liberális, a jelenlegi kormánnyal szinte semmiben egyet nem értő emberként írom, aki az elmúlt 20 évben a művész úrhoz hasonló nemzetközi környezetben élt, hosszabb-rövidebb ideig az általa említett országok mindenikében. Ha bennem ilyen hatást vált ki, képzelem mennyire győzhet meg egy átlag fidesz-szavazót. Nyilván nem is ez a célja, inkább csak egy kockázatmentes "virtue signaling" ami a menekülteken ugyan jottányit sem segít, de belövi a művész úr pozícióját az ideológiai világtérképen. Ilyen szempontból nem sokban különbözik az említett politikusoktól, bár látszatra ellentmond nekik, valójában ugyanolyan légüres térben mozognak mindannyian.

    A "nyelvében él a nemzet"re ellenpéldaként írországot említeni otrombaság, hiszen egyrészt egzotikus kakukktojás, másrészt épp az erősebb hatalom által megtöretett, megbicsaklott nemzet példája -- ja, hogy ma is él tovább -- ennyi erővel az amerikai navajo indiánokat vagy a varsói zsidó közösséget is említhette volna -- bizonyos szempontból mindkettő kulturális reneszánszát éli.

    Ha már példák által érvelünk, említek egy művészt aki a Fischer úr művészeténél maradandóbbat alkotott, és bár teljes mértékben belevetette magát kora párizsi kulturális életébe, közben román népvisetben járt: Brâncuşi-ra gondolok.

Komment írásához