Kiállítás: Anakreón fütyörészik a pesti őszben (Roskó Gábor, Révész László László és Nemere Réka)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Roskó Gábor (Minjan és mások), Révész László László (XXV.) és Nemere Réka (Forgalom)

"De gyűlölöm mind / azt, aki civakodik, dühös, nehézkes; s benned a lágy gyerekes kedélyt, Megisztész, ismerem és becsülöm" - dúdolta Anakreón (Devecseri Gábor közvetítésével) a hideg pesti őszben, s valami enyhe tébolyban, mész alá merülve lemegisztészezte Roskót is meg Révészt is. Akkor még nem tudta, hogy Nemerét is bekeveri a pakliba - félig-meddig, de nem egészen, s talán nem is véletlenül félreértve képeit.

Akutan avítt, lepolitizált fogalmak, Tízparancsolat és közösség izgatja Roskót. Kiállításának címe egyszerre utal a kőtáblákra és a tíz férfira, akik nélkül nem lehet zsidó istentiszteletet tartani; mi történik itt, kérdezhetjük, mi történik évek óta, hogy posztromantikus német porcelánfigurák magyarázzák el nekünk Krilovba oldott pláza-magyarul, mi a pálya. Úgy tetszik, Roskó gondolkodásából teljesen kimúlt az ember: tragikomikus és tanulság nélküli állatmesékbe "szofisztikálódnak" a történetek (a már régen nem aktuális aktualitás történelme).

Lágy, gyerekes kedély,

persze, de semmi szürrealizmus, semmi automatizmus, esetleg pszichológiai vagy pszichologizáló szándék. Nem "működteti" a szobrokat más, mint a befejezetlen tőmondatok, félkarú hasonlatok misztériuma.

Okoskodva: szellemes pastiche-ok, melyek nemcsak stiláris értelemben, de a fogalmak szintjén is sajátos és furcsa breviáriumként, idézetgyűjteményként használhatók. Roskó panoptikumában a hétköznapi válik különössé és idegenné, s a szokatlan lesz közhelyessé, untig ismertté. Munkái végeredményben kifacsart, görbe allegóriák a körmönfont időben a körmönfont időről; a nagy kérdés csak az, hogy mikor kerülhetnek a vitrinbe, hogy ott aztán civakodás nélkül behódolhassanak az eozinos delfinnek.

Révész László László hajdan az intellektuális kívülálló, az inkognitóban működő posztmodernista rosszcsont szerepével nagyszerűen elbíbelődött. Úgy tetszik - Roskóval együtt -, középkorúvá érve "hétköznapi" festővé maszkírozta magát. Kis képei kortárs vizuális toposzokat rögzítenek, vágylátványokat, és nem parancsolatokat ugyan, de ezek is - szociológiai értelemben - legalább annyira kényszerítőek, mint a kőbe vésettek. A festményeknek van azonban egy elképesztő "szakmai" trükkjük: Révész velük egy vakkeretbe fektette a 19. századi ködös monokromistát, Eugén Carriére-t és Bernáth Aurélt, az elfelejtett festőcézárt, hogy a nyolcvanas évek new wave-jének paplanjával gondosan betakarhassa őket.

Roskó és Révész is, tudjuk, maszk mögé rejtőzik évek óta, tiszta és büszke álca alá. Pontosabban az anakronizmus gyolcsába burkolják mintázni, festeni mozduló kezüket, mintha (vagy biztos?) ismernék Bruno Schulz véleményét ez ügyben: "Valaki ember, másvalaki svábbogár (Kafka mint felbukkanó sorstárs - H. I.), de ez a forma nem érinti a lényeget, csak egy pillanatra felvett szerep, hámréteg, amelyet a következő pillanatban le lehet vetni. A szubsztancia végletes monizmusa statuálódik itt, ahol az egyes tárgyak maszkok csupán. A szubsztancia élete megszámlálhatatlan maszk felhasználásából áll. A formák vándorlása adja az élet lényegét. Ezért a szubsztanciából valamiféle pánirónia légköre árad."

Nemere Réka - még - nem rejtőzik annyira, mint Roskó és Révész, ahogy azonban képei mutatják, majd fog. Északias, puha-párás tájképei, csendéletei, enteriőrjei az absztrakció és figuralitás határán állnak, de még innen, a látványelvűség felől tekintenek oda, ahol feloldódhatna a narrativitás, melyre - úgy tetszik - Nemere Rékának mindenképpen szüksége van. Legalábbis a tér megnevezése szintjén, a táj jelentésének megőrzése érdekében.

A látszat, a motívumok "szegénysége" ellenére a téri kapcsolatok bonyolultak és szövevényesek, s a konkrét és a kvázisíkok mintha egymásba csúsznának, bár nem történik más, mint hogy a felismerhető és a csak sejthető realitás a viszonylagossággal kokettál. Motívumai tárgyként és színfelületként is funkcionálnak. Ezzel - tovább rétegezve a képi helyzetet - majdnem a kép-a-képben posztkonceptuális szituációját teremtik meg. De csak majdnem, mert minduntalan viszszasasszézik az időben megkötött tájhoz; fontos számára a konkrét viszony a látvány elemei és saját nézőpontja között, mondhatjuk tehát, hogy régiesen realisták is a festményei. Ezeket azután egy jól irányzott idézettel a valódi terükbe helyezhetjük: "Egyedül lenni egy halott emberrel távolról sem akkora kiszolgáltatottság, mint egyedül lenni a fákkal" - sóhajtja Rilke, a worpswedei művészek műveit látva. Persze Nemere Réka - akinek színei és párái kísértetiesen emlékeztetnek a múlt század eleji északnémet tájképfestőkéire - mostanában jobbára már csak eliparosodott vidékeket lát és fest táj nélkül, de a rozsdás hajótest vagy az autóktól elfedett mező miért emelné inkább magához az embert, mint egy virágzó almafa?

Hajdu István

Roskó Gábor munkái a Bazovsky, Révész László László festményei a Deák Erika Galériában láthatók október 8-ig; Nemere Réka kiállítása a Dovin Galériában november 12-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához