Interjú

„Péter felolvasott, én meg eljátszhattam az úristent”

Dés László zeneszerző
szerző
Legát Tibor
publikálva
2017/23. (06. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Pályafutása legnagyobb kihívásának tartja A vágy villamosa balettváltozatát, de nem azért, mert a nagyszabású színpadi mű bizonyos értelemben visszatérés a jazzhez. Szerinte soha nem lett hűtlen a műfajhoz, csak éppen mindennek megvan a helye és a szerepe, John Coltrane igézetében is lehet popdalokat írni.

Magyar Narancs: Miért éppen A vágy villamosából készül balettelőadás?

Dés László: Venekei Marianna koreográfus, első balettmester még 2010 előtt kapott egy lehetőséget Keveházi Gábortól, az Opera akkori balettigazgatójától, hogy készítsen egész estés koreográfiát. Marianna ötlete volt A vágy villamosa, ő kért fel a zeneszerzésre. Korábban készítettünk együtt egy tízperces táncetűdöt, de ő volt a győri A dzsungel könyve koreográfusa is.

MN: Miben különbözött ez a feladat a korábbi színpadi felkérésektől?

DL: Mindenben! Eddig csak zenés darabokat és musicaleket írtam, itt viszont nincsenek dalszövegek, sőt egyáltalán nincsenek szavak. A zenének ilyenkor sokkal nagyobb szerepe van, sokkal plasztikusabbnak és kifejezőbbnek kell lennie minden egyes taktusnak, minden jelenetnek, ráadásul 100 percen keresztül. Itt nincs refrén és vers, amit hárommal fel lehet szorozni.

MN: New Orleansról mindenkinek a jazz jut az eszébe. Ez az ön számára is evidens volt?

DL: Bizonyos értelemben igen, de persze eszembe nem jutott volna, hogy olyan dixieland zenét írjak, ami New Orleansban szokás, mivel azt gondolom erről, hogy az egy fejlődésképtelen forma, ami sehova nem vezet. Tehát nem azért van benne jazz, mert New Orleansban jazz-zenészek rohangálnak az utcán. A helyzetekből indultam ki, vagyis hogy az adott jelenethez passzoljon. Ennek megfelelően négy különböző felállású zenekar játszik: egy jazz és egy kortárs kamarazenekar szólistákkal, egy big band és egy szimfonikus zenekar. Ez nem valamiféle nagyzási hóbort, egyszerűen csak ilyen hangszerelésekkel tudtam létrehozni adekvát zenét a különböző jelenetekhez.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Készült valaha olyan színpadi műve, amelyben a jazz ennyire hangsúlyos volt?

DL: Csak a korai filmzenéim voltak ilyenek, ami persze természetes is, hiszen első munkáimra, Fábri Péter Nyom nélkül (1981) és Makk Károly Egymásra nézve (1982) című filmjére még jazz-zenészként kértek fel. Egy darabig tényleg jazz-zeneszerzőként voltam elkönyvelve, voltaképpen abból született az is, aminek már nem volt köze a jazzhez. Az biztos, hogy nagyon hosszú idő óta ez az első olyan munkám, amikor ennyire hangsúlyos a jazz.

MN: Nevezhetjük-e ezt „a tékozló fiú visszatérésének”?

DL: Nem. Én világéletemben magánzó voltam, és világéletemben vonzottak más műfajok is. Nem sértődöm meg azon sem, ha valaki mellékterméknek nevezi a Valahol Európábant vagy A dzsungel könyvét, de engem ezek a dolgok ugyanúgy izgatnak, ugyanúgy lázba tudnak hozni, mint a „magasabb rendűnek” tartott műfajok. Ráadásul szólistaként – a hiedelmekkel ellentétben – egy percre sem hagytam abba a jazzt.

MN: Az sem okoz tudathasadást, hogy dalszerzőként zeneileg sokkal egyszerűbb dolgokat kell csinálni?

DL: A jazz bőbeszédű műfaj. Többnyire improvizálunk, és jó esetben improvizáció közben fel is építünk valamit, a legnagyobbaknál, például John Coltrane-nél minden improvizáció egy hihetetlen építmény. A dal épp az ellentéte ennek: egy nagyon szigorú szerkezetű műfaj, ami látszólag egyszerű, de csak látszólag. Ha egy vagy két taktussal többet írsz, már­is összeomlik az építmény, és nem lesz igazán jó. Nagyon szikár, nagyon kötött műfaj, három perc alatt kell mindent elmondani vele. Ráadásul én nem magányos dalszerző vagyok, így a társak is számítanak, a szövegíró, vagy ami legalább ennyire fontos, az előadó.

MN: Úgy sejtem, a legtöbb jazz-zenész nem osztja ezt a véleményt.

DL: Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik real time-ban fedezte fel magának a Beatlest, a Rolling Stonest és az akkori egyéb zenekarokat. Bár nem vagyok a ’68-as nemzedék tagja, hiszen akkor még csak 14 éves voltan, de Misa bátyám (a közelmúltban elhunyt Dés Mihály író – L. T.) révén nagyon hamar megismerkedhettem ezekkel a zenékkel. Emlékszem, amikor megjelent a Bors őrmester, még csak 13 éves kis zeneiskolás voltam, de teljesen belebolondultam, ahogy egy évvel később a Rolling Stones Beggars Banquetjébe is. Teljesen kész voltam ezektől a zenéktől, később csináltam beatzenekart is, és hát ezek a kamaszkori benyomások meghatározók egy egész életre. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy soha nem állt távol tőlem ez az egész, csak éppen altattam egy ideig. Hiába váltam később akármennyire elvetemült, ortodox jazz-zenésszé, mindig ott voltak a dalok…

MN: Hogy derült fény a slágerszerzői vénájára?

DL: Úgy, hogy hatalmas sláger lett 1986-ban a Szerelem első vérig. Egyébként nincs olyan, hogy slágerszerző, hiszen slágert nem lehet írni, maximum azzá válhat egy dal. Nekem az első ilyen próbálkozásom a Nyom nélkül főcímdala volt, amit Somló Tamás énekelt, a szövegét pedig az a Nemes István írta, akivel később a Valahol Európábant elkészítettük, ami a musicalszerzői karrieremet elindította. Ami a dalszerzést illeti, igazából nem ez volt a vízválasztó, de nem is a Szerelem első vérig sikere. Akkor szerettem meg, amikor 1983-ban Bereményi Gézával megírtuk az Átutazó című lemezt Udvaros Dorottyának.

MN: Kinek az ötlete volt ez a lemez?

DL: Dorottyát szintén a bátyám révén ismertem, és valahogy felmerült, hogy írhatnék neki dalokat, csak éppen nem volt szövegíró. Vásárhelyi Mária, a feleségem vetette fel, hogy próbáljuk meg Bereményivel. Én meg fölhívtam Gézát, aki akkor szakított éppen Cseh Tamással, úgyhogy egyből igent mondott. Ilyen egyszerű volt az egész, addig Bereményi senki másnak nem írt szöveget.

MN: Lassan a lexikonokba is bekerül, hogyan írta a dalokat Cseh Tamás és Bereményi…

DL: Géza velem is ugyanígy dolgozott, csak én akkor még nem ismertem ezt a módszert. Más szövegírókkal általában az volt az eljárás, hogy kazettán megkapták a zenét, aztán ha minden jól ment, egy hét múlva írtak egy szöveget. Ugyanezt próbáltam a Gézával is, felvettem neki zenéket, amikor eljött hozzám. Eltette a kazettát, de nem mozdult. Ott toporogtam vele a szobában, hogy most elmegy vagy mi lesz, erre megkérdezte: „Akkor kezdjük?” Kért egy papírt és egy ceruzát, nekem játszanom kellett a zongorán, és másfél óra múlva kész lett az első dal. Közben megitta egy üveg boromat, majd elment. Aztán ugyanígy volt a többi dallal. Legfeljebb az lehetett neki furcsa, hogy Tamásnak epikus, csordogáló szerkezetű dalai vannak, az enyémek meg szigorúbb szerkezetűek. Ez eleinte nehézséget okozott neki, aztán belejött. Amúgy Bereményivel is csináltam egy zenés darabot, a Pantaleon és hölgyvendégeket, ami elég nagy bukás lett a Vígben, de mégsem volt teljesen hiábavaló, hiszen annak az egyik dala lett később a Nagy utazás. Igaz, akkor még Brazília volt a címe, és Eszenyi Enikő énekelte…

MN: És ezt hallotta Koltai Róbert?

DL: Dehogy. Azt kérte tőlem, hogy írjak neki egy főcímdalt, de akkor még egy percet sem forgatott le a filmből. (Koltai első rendezése volt a Sose halunk meg – L. T.) Hiába mondtam neki, hogy majd akkor, ha leforgatta a főcímet, ő csak erősködött, hogy csináljam meg, mert őt ez inspirálná, nekem pedig beugrott ez a Brazília. Szinte hozzá sem nyúltam, csak Bereményi írt hozzá egy új szöveget. Az az érdekes, hogy szinte minden dalnak megvan a maga sajátos története. Például az Udvaros-lemez Hóesés című száma is újrafelhasznált anyag: fő motívuma eredetileg a Nyom nélkül című filmben volt, ami azért érdekes, mert annak a filmnek éppen Cseh Tamás volt a főszereplője.

MN: Hogyan lett Geszti Péter szerzőtársa? Más nemzedék, más habitus, ráadásul a korábbi dolgai, az Első Emelet meg a Rapülők elég távol állhatnak öntől. Geszti ötlete volt ez az együttműködés?

DL: Valóban távol állt tőlem, amit addig csinált, bár akármekkora bohóckodás volt a Rapülők, az világosan látszott, hogy Péter tehetséges szövegíró. És ahogy Bereményit, őt is én hívtam fel, sőt ez is a feleségem ötlete volt. Az egész úgy kezdődött, hogy miközben csináltuk Nemes Istvánnal a Valahol Európábant az Operettszínházban, felkértek A dzsungel könyve megírására, aminek szövegkönyvén Békés Pál már el is kezdett dolgozni. Egyértelmű volt, hogy ezt is Nemessel fogom megcsinálni, csak éppen nagyon szűk határidők voltak, és neki egyszerűen nem volt kedve dolgozni. Nos, akkor jött Marcsi azzal, hogy próbáld meg a Gesztit. Felhívtam, igent mondott, A dzsungel könyve pedig hamarosan túl lesz az 1200. előadáson. Ez egyedülálló siker a magyar színháztörténetben.

MN: Miért vett részt a Geszti Jazz+Az projektjében, ami vegytiszta popipari termék volt?

DL: Ha arra céloz, hogy a Jazz+Az nem egy lakótelepi garázsban született, kamasz srácok álmaként, akkor ez igaz. Én akkorra már rég kinőttem ebből. De, mint már említettem, nekem is volt zenekarom a gimiben, saját számokat írtunk, csakhogy sose éltem ki igazán azt a vágyamat, hogy nekem is legyen egy nagyközönség előtt játszó, jó zenészekkel, jó minőségben megszólaló zenekarom! Péterrel megvalósítottuk, és büszke vagyok rá. Jó számokat írtunk, a muzsikusok régi barátaim voltak, mindegyikükkel játszottam már különböző jazzformációkban, úgyhogy vegytiszta ide, poptermék oda, én nagyon jól éreztem magam, na meg a közönség is!

MN: Közben pedig Esterházy Péterrel voltak közös fellépéseik.

DL: Bachmann Gábor hozott össze bennünket, aki nagyon szerette a Trio Stendhal nevű zenekaromat. Az első nagy koncertünk 1988-ban volt a régi Egyetemi Színpadon, erre elhozta Pétert is. Ott ugyan nem beszéltünk, de ő nagyon megszerette a zenénket. Eltelt pár év, én olvastam őt, ő hallgatott engem, aztán személyesen is megismerkedtünk, majd együtt nyaraltunk Szigligeten, úgyhogy mire megcsináltuk a Hrabal könyve „duót”, már jóban voltunk, később barátokká váltunk.

MN: Hogyan képzeljünk el egy ilyen együttműködést?

DL: A Hrabal könyve miatt kerültem képbe, mivel abban több szaxofonos részlet van: a botfülű úristent Charlie Parker tanítja szaxofonozni a mennyországban. Az egész úgy nézett ki, hogy Péter felolvasott, én meg eljátszhattam a tehetségtelen úristent is, meg Charlie Parkert is. Ezek az estek annyira jól sikerültek, hogy Péter későbbi műveiben ugyan nem szerepelt szaxofon, de azért folytattuk. Nem tudom, hány ilyen fellépésünk volt, rengeteg, de mindenhol nagyon jól működött. Esterházy Péterrel egyszerűen nem lehetett megbukni.

MN: Esterházy 2015-ös köszöntőjében, amit az ön 61. születésnapján mondott, arról beszél, hogy állandóan cirkuszt rendez az éttermekben.

DL: Balhézom, reklamálok. Én ugyanis csak akkor ülök be egy étterembe, ha nagyon éhes vagyok, de ezt a legtöbbször egyáltalán nem veszik figyelembe. Én ilyenkor nem tudok uralkodni magamon… Persze ezzel legfeljebb csak annyit érek el, hogy másokat hozok kínos helyzetbe.

MN: És az nem volt kínos, amikor öntől kértek Esterházy-autogramot?

DL: Ezek általában a külföldi fellépéseken történtek. Egy darabig még megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem én vagyok Esterházy, később már nem. De olyan is volt, hogy Péter beült a taxiba, a sofőr megkérdezte tőle, hogy „haza, művész úr?”, ő meg elégedetten hátradőlt, hogy végre egy művelt taxis… És eljöttek hozzánk. Mindez azért különös, mert sok hasonlóság a lobonc hajunkat meg a nagy orrunkat leszámítva nem volt. Egyszer Rómában odajött hozzánk egy férfi tüzet kérni, aztán mosolyogva megkérdezte: „Siete fratelli?” Mi meg mondtuk, hogy „si”.

MN: Mikor léptek fel utoljára együtt?

DL: Tavaly, a könyvhéten. Az előző nap elmentem hozzá, hogy megbeszéljük, mi legyen, de olyan állapotban volt, hogy beszélni is alig tudott. Azt kérdeztem tőle, „Péter, te most komolyan gondolod, hogy holnap fellépsz?”, ő meg csak annyit mondott, „hidd el, ott leszek”. És ott volt, összeszedte magát, elmondta, aztán dedikált két órán keresztül. Az volt az utolsó fellépése.

MN: Ugyancsak az irodalomhoz kapcsolódik, hogy a Katona József Színházban Össz-Hang címmel tartanak zenés felolvasóestet Závada Pállal, Spiró Györggyel és Parti Nagy Lajossal, illetve ütőhangszeres fiával, Dés Andrással és Barcza Horváth József bőgőssel.

DL: Ennek közvetlen előzményei a Pesti Színházban futó Szó és zene estek voltak ugyanebben a felállásban, de még Esterházyval. Miután Péter elment, úgy határoztunk a többiekkel, hogy folytatjuk, de úgy, mintha ő is ott lenne; van egy blokkja ezeken az esteken, amit mi olvasunk fel.

MN: A Pesti Színháznak nem kellett ez a produkció?

DL: Azt mondták, hogy szeretnék leépíteni a külsős dolgokat, ezért nem tudnak már minket fogadni. De nem hívnak vidékre sem, hiába lenne rá érdeklődés. Sokfelől azt hallom, hogy a művelődési házak vezetői nem akarják miattunk kockáztatni az állásukat. Nagyon örülök annak, hogy amikor még élt Esterházy, egy ilyen irodalmi négyest saját költségen felvettünk a Pesti Színházban. Megvan nekem, csak össze kell vágni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor egy Esterházy–Parti Nagy–Spiró–Závada estet le lehet majd adni a Magyar Televízióban. Mert az egy őrület, hogy minden olyan művész vagy tudós, vagy bárki, aki még nem is politizál, csak köztudottan szabadgondolkodó, nem szerepelhet a közmédiában. Ami most van, már nem is a Kádár-korszakot idézi, amikor az volt a jelszó, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Most ez úgy van, hogy aki nincs velünk, az egyszerűen nem létezik. De csinálhatnak akármit, az a valaki akkor is létezik, mert a nem manipulálható emberek és a nem manipulálható közönség mindig egymásra találnak.

szerző
Legát Tibor
publikálva
2017/23. (06. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához