Egy rossz vicc lett mostanra a Time fontosember-listája

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. máj. 07., 13:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A lista mámora és keserűsége: valóban nem élnek nagy hatású személyek Európában, avagy mihez kezdhetünk a Time magazin listájával?

Csak magára vethet az ember, ha elgyengült pillanataiban, mondjuk egy reptér elképesztően ingerszegény és kiábrándító várócsarnokában, nem bírja megállni, hogy ne áldozzon a bulvárolvasás oltárán. Még ha a bulvár, amit a kezébe vesz, történetesen igyekszik magát jelentősnek, komolynak, sőt világraszólónak feltüntetni is. Amikor elkezdünk egy ilyen marhaságon bosszankodni, tudhatjuk, már megtörtént a baj, nem fogjuk tudni kiverni a fejünkből, amit láttunk, hosszú időre nyomasztani és bosszantani fog, még akkor is, ha érezzük, hogy az egész máskülönben egy fabatkát sem ér.

Pontosabban, fabatkát nem, sok-sok dollárt, fontot, eurót és egyéb pénznemet annál inkább. A játék kedvéért, és hogy ne érezzük a bosszankodásra szánt időnket teljesen feleslegesnek, adjuk át magunkat egy kicsit a lista mámorának Umberto Eco nyomán, és tegyünk mégis úgy, mintha volna az ilyesminek értelme, és nézzük meg, kiket tart a Time magazin a 2018-as év legnagyobb hatású embereinek.

A szóba forgó lapszám 6 különböző címlapja

A szóban forgó lapszám 6 különböző címlapja

 

A Time dupla számát minden év tavaszán adják ki, immár két évtizede, felelőse a gyanúsan magyaros hangzású vezetéknévvel bíró Dan Macsai. Ő úgy nyilatkozott néhány évvel ezelőtt a CNN-nek, hogy a névsor összeállításában a magazin jelenlegi és korábbi szerzőgárdája, illetve a korábbi évek listáin szereplő figurák hivatottak elsősorban a szerkesztők segítségére lenni a maguk ajánlásaival. Az nem derült ki, mi a jelölés szisztémája, mik a kritériumok, Macsai erről csak annyit mondott, hogy „rengeteg” megbeszélés kíséri a válogatást. Hát jó. De arra ő is kitér, csakúgy, mint a főszerkesztői előszóban Edward Felsenthal, hogy nem csak a pozitív hatást értékelik, ennél tágabb értelemben közelítik meg a dolgot, a világ főgonoszai vagy főhülyéi is felférnek, ha adott esetben ezt alátámasztó eseményeket hoz az esztendő. Ez hasonlóképpen van az év emberével is, akit szintén a Time szokott megválasztani – emiatt lehetett egymás után befutó Hitler és Sztálin (1938–1939), vagy Angela Merkelt (2015) követően mondjuk Donald Trump.

false

De mégsem a gonoszok és hülyék miatt (akikből akad az idei listán is jó néhány) érezhetjük egyre kényelmetlenebbül magunkat a dupla szám olvasása közben. Hanem mert egyrészt elképesztően felszínes, másrészt elképesztően egyoldalú az összeállítás. És miközben valóban tudjuk, hogy az egész szóra sem érdemes, mivel egyfelől mégiscsak érteni szeretnénk, másfelől meg látjuk, hogy rengeteg pénzt, szponzort, paripát, fegyvert mozgat meg, és bizonyára sok emberhez jut el, sokak számára jelent hivatkozási alapot, igyekszünk úgy tenni, mintha komolyan vennénk.

Tehát komolyan vesszük a saját elégedetlenségünket is.

A legszembeszökőbb probléma már az öt kategóriából (úttörők, vezetők, művészek, titánok és ikonok) összeálló tényleges lista előtt, egy stilizált világtérkép formájában elénk mászik. Nem kell hozzá különösebben fejlett térlátás, hogy feltűnjön, a bal felső negyed (Észak-Amerika) adja a világ nagy hatású embereinek háromnegyedét. Olyannyira, hogy Dél-Amerikába mindössze három kandidált jutott, Afrikában pedig, ami azért mégis egy elég nagy valami („ország” – Sarah Palin korábbi amerikai alelnökjelölt szerint), nem sikerült egy necces zimbabwei elnökön meg egy valóban fontos kenyai aktivistán (Nice Nailentei Leng'ete) kívül senki mást találni. Mert azért Elon Muskot meg Trevor Noah-t mégse számítsuk már ehhez a kontinenshez, még ha épp itt is (Dél-Afrikában) születtek.

Szögezzük le, Európa sem járt sokkal jobban,

sőt, ha megnézzük a kiválasztottakat, még rosszabb a helyzet, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Mert ugyan az Egyesült Királyság elég jól szerepel, a nem angolszász Európa viszont kong az ürességtől – már ami a nagy hatású embereket illeti. Ugyan spanyol születésűként van feltüntetve Millie Bobby Brown, a Stranger Things című sorozat gyereksztárja, ám valójában angol ő, aki Hollywoodban fényeskedik. Vagy koppenhágai születésűként szerepel a térképen Deepika Padukone színésznő (ajánlója Vin Diesel), ám ő valójában Indiában nőtt fel, és Bollywoodban illetve Hollywoodban aratott több-kevesebb sikert. És megtévesztő Elizabeth Diller łódźi megjelölése is, mert bár az építész valójában Lengyelországban született, de hát amerikai családban, és Amerikában is építette fel a karrierjét. Ha tehát őket leszámítjuk, európai személyiség Párizstól keletre egyáltalán nem került föl a listára (és ebbe a keletbe például Oroszország is beletartozik), de tőle nyugatra (egy) és délre (kettő) se sokan.

Mondhatjuk, hogy ez az amerikai szűklátókörűség miatt van így, mint ahogy azt is, hogy szépen be lett árazva az öreg kontinens – és mindkettő igaz lehet. Illetve legyinthetünk, hogy ez egy amerikai lap, ami az amerikaiaknak készült, de hát ez azért nem teljesen igaz, hiszen ez egy világszerte elérhető és számon tartott összeállítás, aminek nem az a címe, hogy „a száz legnagyobb hatású ember 2018-ban, amerikai nézőpontból”, hanem csak úgy, simán a száz legnagyobb hatású ember.

A másik visszatetsző dolog kevésbé látványos: az tudniillik, hogy a művészet mennyire keveset jelent ebben az egészben. Félreértés ne essék, én túlélném azt is, ha egyáltalán nem szerepelnének a listán művészek, de mivel van számukra egy külön kategória, és mivel még ezen kívül is felbukkannak itt-ott, más kategóriákban is művészek, érdemes erre is rápillantani.

Művészet = Hollywood.

Röviden ennyi, legfeljebb Hollywood és New York. Színészek, talkshow-házigazdák és komikusok viszik el a helyek kilencven százalékát. Képzőművész például kettő akad összvissz (plusz egy francia street artos), a festő Kehinde Wiley (a vegyes fogadtatású Obama-portré alkotója), illetve a festő-performer-aktivista Judy Chicago. Hogy ő miért épp idén (hiszen Felsenthal főszerk. megmondta, hogy nem az életmű számít, hanem hogy az adott személyiség karrierjének fontos éve legyen az idei), rejtély. Mindenesetre ebben a kategóriában még a britek sem rúgnak labdába, pedig ők a nemzetközi képzőművészeti piacon elég dominánsak.

És akkor – hogy végre eljussunk ide is – nézzük, mi a helyzet az irodalommal. Hát, nem sok vizet zavar, az az igazság. A tavalyi listára is csak két szerző fért fel (Colson Whitehead és Margaret Atwood), és ez idén sincs másképp, csak épp az idei szerzők még kevésbé nemzetköziek, ha lehet ezt így mondani, mint Atwoodék voltak. Talán nem véletlen, hogy nem is a művészek kategóriájában kell őket keresnünk, hanem az úttörők és az ikonok között. Jesmyn Ward – akit ajánlója napjaink William Faulknerének nevez – bár nem tudjuk pontosan, hogy miben úttörő, az kétségtelen, hogy érdekes fiatal szerzőnek látszik. Sing, Unburied, Sing című második regénye valóban szerepelt mindenféle listákon tavaly – számos más könyvhöz hasonlóan –, ám egyelőre inkább csak a tengeren túl hatott. Kevin Kwan, a listán szereplő másik író a Crazy Rich Asians című sikerkönyv szerzője, mint ikon viszont még akkor is meglepő húzás, ha figyelembe vesszük, hogy Hollywood készül épp lecsapni a trilógiává bővített sztorira.

És ennyi. Szóval vagy az irodalom marhára nem érdekes (látható, hogy a fenti két szerző háttere – afroamerikai és ázsiai-amerikai – legalább olyan erős hivatkozási alap az ajánlásaikban, mint maguk a művek), vagy nem írtak jó könyveket az elmúlt pár évben az egész világon. Én azt mondanám, hogy inkább az első. Az irodalom önmagában nem igazán bír egy ilyen listára felkapaszkodni, ha nincsen mögötte mondjuk egy hollywoodi adaptáció felhajtóereje, vagy egy olyan társadalmi hullám, ami önmagában is jelentőséget adhat egy-egy könyvnek.

Nem azt mondom egyáltalán, hogy ezek ne lehetnének nagyon jó könyvek, mint ahogy a tavalyi listarésztvevő Whitehead könyve (A föld alatti vasút – már magyarul is megvan), vagy Ward regénye is annak látszik. Mégis, ha nem történne az, ami történik épp az USA déli, volt rabszolgatartó államaiban, nem biztos, hogy szerzőik a százas listán landoltak volna. Hasonlóképp Kwan vagy a remek Atwood sem találta volna magát itt, ha nincsenek a világszerte látható adaptációk.

És akkor, végül, ehhez még fűzzük hozzá, hogy nem amerikai szerzőként tulajdonképpen lehetetlen ezen a listán megjelenni. Nem baj, mondhatjuk, mert tényleg, kit érdekel; arra ugyanakkor mégis jó, hogy lássuk, mennyire figyel egy ilyen sajtófórum a világban zajló irodalmi eseményekre. Az égvilágon semennyire, ami tanulságnak lehet, hogy nem sok, de arra biztosan elég, hogy ezentúl még véletlenül se vegyük komolyan, ha valaki a Time összeállítására próbálna hivatkozni egy beszélgetésben (vagy akárhol). És ennyit végül is megért ez a reptéri félóra.

 

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018. máj. 07., 13:40
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Pislogó szobrok
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához