A nyílt és titkos döntéshozók nekem közvetlenül nem írták le, nem indokolták a rám vonatkozó döntéseiket. Akkor sem, most sem.

1971-ben felvettek az állásra, túl voltam a szakmai szűrőn, és már a személyzetis is tudott rólam, de mire másnap a munkakönyvemet bevittem, a személyzeti osztályon udvariasan közölték, hogy sajnos mégsem. (1950-től a munkavállaló személye feletti ellenőrzéshez bevezették a kötelező munkakönyvrendszert, a munkahelyeken létrehozták a káderezést végző személyzeti osztályokat. 1992-ben, a munkakönyv megszüntetésekor eltörölték a foglalkoztatási nyilvántartás vezetésének kötelezettségét.) Több próbálkozásom volt korábban is, miután világossá vált, hogy az eredetileg meglebegtetett irodalomtudományi intézeti állás, amit Szabolcsi Miklós professzor ajánlott fel a József Attila-szemináriumsorozat végén, már szóba se jöhet. Aztán világossá vált, hogy tanári állást sem kaphatok. A tanév megkezdése után egy hónappal a Belkereskedelmi Minisztérium egyik isten háta mögötti szakközépiskolájába kerültem szerződéses tanárnak, miniszterhelyettesi protekcióval, szüleim barátjának a segítségével. Erre azért volt egyáltalán lehetőség, mert az intézmény akkor nem tartozott az Oktatási és Művelődési Minisztérium kötelékébe.

Az öröm nem tartott sokáig, mert egy szép napon – akkor már két-három hónapja tanítottam magyart és angolt is, és már túl voltam a helyi óraellenőrzéseken (nagyon elégedettek voltak velem) –, tanítási idő alatt megjelent az ELTE BTK akkori párttitkára az iskolában, s felkereste az iskola igazgatóját és a párttitkárt. Én csak a folyosóról láttam, ahogy a nyitott lépcsőházban jön fölfelé. Nem rúgtak ki, ki tudja miért. Annyit tudtam meg, hogy valamiféle számonkérésre került sor a tekintetben, hogyan kerülhettem oda, és miképp taníthatok. Gondolom, tisztázták egymás között, hogy épp ki az erősebb főnök odafent, meg mit ér meg egy piszlicsáré állásból való eltávolítás. Az esemény után az iskola életvidám párttitkára egy finom finn likőr kíséretében, nem az iskolában, hanem saját lakásán, igyekezett megtudni tőlem, hogy ki is vagyok és mi is velem a baj. Maradtam tanárnak a nyári szünetig, amire fizetés már nem járt.

2013. május 2-án, határidőn túl, nem engem, hanem munkáltatómat értesítették e-mailben egy aláírással el sem látott papíron, ME-iktatószámmal:

„A Kormány nem támogató véleménye (kiemelés: tőlem – W. M.) a továbbfoglalkoztatásra felterjesztett kérelmekről.”

Alatta egy kétsoros, négyoszlopos táblázat csak rólam, így, többes számban. Az első sorban: Név, Születési idő, Munkahely, Munkakör. A második sorban a vonatkozó adataim.

Munkáltatóm kapott egy kísérőlevelet is az Emberi Erőforrások Minisztériuma köznevelésért felelős államtitkárától, április 30-i keltezéssel, ami az említett módon, tehát e-mailben csak május 2-án érkezett a munkáltatómhoz, és amely a fenti nem támogató vélemény továbbítását rögzíti az 1700/2012. kormányhatározat végrehajtásaként, egyben továbbgurítja a labdát. A közvetlen munkáltatómat kéri fel udvarias formában („szíveskedjék”) arra, hogy így vagy úgy szüntesse meg a közalkalmazotti jogviszonyomat, amit egyébként a törvény értelmében csak indoklással lehet megszüntetni akkor is, ha valaki nyugdíjkorú vagy egyben nyugdíjas is. Tennie kell ezt a munkáltatómnak mindazok után, hogy maga támogatta a továbbfoglalkoztatási kérelmemet. Az már csak hab a tortán, hogy egyetemi alkalmazott lévén, a továbbfoglalkoztatási kérelmemre adott „nem támogató véleményről”, amely az egyetemen keresztül járta meg a stációkat fel a kormányig, az egyetem visszafelé értesítést külön már nem kapott, holott cécézni egy e-mailt nem akkora fáradtság.  De ez biztos nem része a hivatali útnak.

Az Emmi illetékes főosztályvezetőjétől ez év április 25-én reggel e-mailben fogalomértelmezést és normatív indoklást kértem a „kormányvélemény” tárgyában, amit magamra vonatkoztatva akkor még nem volt szerencsém ismerni. Választ nem kaptam, de a sors fintora talán, hogy a rám vonatkozó nem támogató „kormányvéleményt” ugyanazon a napon keltezték, amikor ezt az e-mailt elküldtem.

Felszólamlás, úgy tűnik, nem lehetséges, mert a Kormányhatározat (1700/2012), amely ugyan nem jogszabály, és hivatkozni is tilos rá a munkaviszony megszüntetésénél, a közalkalmazott munkáltatóját kötni látszik a munkaviszony megszüntetése tekintetében. Akárhogy legyen is, mind az iskolám, mind az egyetem tehetetlen bénasággal és értetlenül áll a felelősséget rá hárító, diktátumnak is értelmezhető helyzet előtt. Nem is szólva arról, hogy már épp elég gond és baj sújtotta mindkettőt az elmúlt bő egy évben.

1982-ben kezdtem újra főállásban tanítani. Eredetileg egy egyetemi lektorátusi állásra pályáztam. Ekkor behívatott az egyetem akkori rektora, Eörsi Gyula professzor. Leültetett, és a következőket mondta: „Mariann, a maga büntetése lejárt. Megbeszéltem Székely György professzor úrral is. A lektorátusi állás helyett szeretném felajánlani, hogy tanítson az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban.” Én akkor már felnőtt voltam, két kisgyerek édesanyja, és ezzel együtt néztem, mint a moziban. Először azt válaszoltam, hogy én nem erre az állásra pályáztam, és akkor ez hogyan lehetséges. Erre azt a mosollyal kísért választ kaptam, hogy ezzel én ne törődjek. Az akkori fizetésemnél 20 százalékkal alacsonyabb bérért elvállaltam a középiskolai állást. Mert tanítani akartam, meg azért is, ami egy külön írás témája lenne.

Azóta is a Radnótiban dolgozom, 27 év óta vezetőtanárként. A szakmai önéletrajzom, amit a továbbfoglalkoztatási kérelmemhez csatoltam, elég hosszú. Ebből most csak annyit, hogy az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyek tekintetében angoltanárként – 25 év összesített eredménye szerint – országosan a 3. legjobb helyezést értem el.

Egy dolgot mégis közöltek velem írásban 1972-ben, amikor az útlevélkérelmemet elutasították: „Kiutazása államérdeket sért.” Ez ellen nem volt helye fellebbezésnek.

Háttértörténet

1971-ben szereztem diplomát – ugyanabban az évben, amikor az államtitkár asszony – az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Nemcsak a szakjaink különböztek, de a végzés utáni lehetőségeink is. Én akkor a hatalom szemében botrányos és üldözendő BTK KISZ-bizottságának titkárhelyettese voltam, titkára pedig Atkári János. A botrányokat a demokratikus centralizmus határait messze túllépő követelések és működésmódok, a hatalommal történő nyilvános szembenállás számos formája okozta. Kezdve a kari gyűléstől, a KISZ szervezeti formája megváltoztatásának törekvéséig, Haraszti Miklós KISZ-ből való kizárásának megtagadásáig (miközben az egyetemről hallgatóként eltávolították), addig, hogy a Studium Generálét (középiskolás diákok önkéntes alapú tanítása, felkészítése az egyetemre, ami eredetileg származási alapon volt igénybe vehető) új alapokra helyeztük, megváltoztatva a bekerülés kritériumrendszerét. Nevezetesen, nem egyszerűen származás alapján szerveztük a részvételt, hanem minden szociokulturálisan, családilag hátrányos helyzetű diákot vártunk.

A tanfolyamok és a nyári táborok programjának középpontjába a tölcsérrel történő tudásközvetítés helyett a nagyon alaposan kiválasztott szövegek és azok kiscsoportos feldolgozása kerültek. Olyan módon, amit ma tudásalapúnak, kompetenciaalapúnak neveznénk. A szakma legjobbjait hívtuk el a nagyelőadásokra; keveset a támogatott, többet a tűrt, illetve a tiltott kategóriából. Ez utóbbi miatt a pártközpont ultimátumot adott, mely szerint vagy a tiltott kategóriába tartozó Fehér Ferenc előadását kell lemondani, vagy be kell zárni a BTK-s Studium Generálét. Komoly belső viták előzték meg a döntést, ami végül az előadás lemondása lett.

Én már akkor sem voltam par excellence politikus alkat, így azokban a kérdésekben és tettekben, amelyek a hatalmat felbőszítették, kevés kompromisszumkészséget mutattam, vagy nem mérlegeltem a következményeket józan politikai vagy személyes érdekből, bár sohasem léptem túl egy baloldali liberálisnak tekinthető álláspontot.

Mi volt a hatalom legfőbb baja velünk? Az, hogy választott és legitim testületként működtünk, amit előzetesen nem sikerült vagy a kezdetekben tán még nem is akart mindenki megfojtani, és voltak, akik használni szerettek volna bennünket hatalmi harcaikban. Majd, amikor már működtünk, a hatalom hol egyértelmű, hol nem egyértelmű módon kívánta szétrobbantani a nagy számban összeállt egyetemi ifjúság sok progresszív és tehetséges diákból létrejött valós közösségeit, akik közül nem feltétlenül viseltek mindannyian formális tisztségeket, hanem sokféle szellemi és kulturális munkát végeztek, tanácsokat adtak, szellemi hátteret nyújtottak. A következő évtizedekben jelentős írók, tudósok, publicisták és igen, még politikusok is kerültek ki közülük. Volt, akit kisebb dorgálás után pacifikálni akart a hatalom, volt, akinek induló pályáját akarta megtörni, és volt, akinek, miután megszenvedte a következményeket, megbocsátott.

Miért? Az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus, a '68-as európai diákmozgalmak és a csehszlovákiai megszállás kereszttüzében a politikai hatalom maga sem volt egységes, és próbált kétfelé manőverezni, mígnem 1971–72-ben egyértelműen megindult a visszarendeződés, és mind a gazdaságban, mind a politikában kibontakozott a Kádár-rendszer konzervatív fordulata.

Melléklet

A 62. életévüket betöltött közalkalmazottak eltávolítását 2012 végétől többféle jogszabállyal és a közszférában alkalmazott nyugdíj-politikai kormányhatározattal kívánja folyamatosan biztosítani a jelen kormányzat, feltehetően abban a reményben és/vagy reménykeltésben, hogy a néhány ezer így eltávolított tanár állami munkajövedelme gazdagítja annyira a költségvetést, hogy az elegendő a pedagógusi életpályamodell költségeinek fedezésére, természetesen az egyéb megszorításokkal, összevonásokkal, elbocsátásokkal együtt.

A kormányzat meghozott egy úgynevezett kettős ellátásról (nyugdíj és munkabér) szóló tilalmat, de csak a közszférában. Tehát, ha valaki egyházi iskolában dolgozik, amit ugyanúgy a költségvetés finanszíroz, mint az állami fenntartású iskolát, akkor továbbra is kap bért és nyugdíjat egyszerre.

Kérelmet, megkötésekkel, az állami fenntartású iskolában oktató is benyújthatott a továbbfoglalkoztatásra. Ennek elbírálását hívják a kormányhatározatban a kormány véleményének, amely lehet támogató és nem támogató. Akármelyik vélemény kerül is ki a bűvös kalapból, a jogi eljárás kezdeményezésének és véghezvitelének felelőssége a munkáltatóra hárul, ám a véleményre nem szabad hivatkoznia.

A munkavállaló pedig, mielőtt még esetleg véleményt kapott, április 30-ig kötelezett volt a nyugdíjfolyósító felé nyilatkozni, mert különben július 1-jétől felfüggesztik nyugdíja folyósítását. Ha rajta kívül álló okokból nem tudja bejelenteni a munkavállaló, hogy mi fog vele történni, akkor kiszámíthatatlan, milyen javadalmazást kap július 1-jétől. Ezért a tanárok legtöbben kapásból a nyugdíj mellett döntöttek, és akár azonnal, a tanév közben is felálltak.

Az orvosoknál más a kavar, mert a kormány május 3-án tett közzé számokat, amivel jelezte, hogy majdnem mindenkinek engedélyezték a továbbfoglalkoztatását (de e mögött nevek még nem szerepelnek), valamint megerősítette, hogy beindít egy eljárást, ami a nyugdíj felfüggesztését fogja anyagilag kompenzálni a maradóknál.

Így élünk ma a bűvös háromszögek és négyszögek világában, a nagy fekete varázsköpeny árnyékában.