Volt egyszer egy Táncdalfesztivál

Az igazi magyar hatvannyolc

szerző
Legát Tibor
publikálva
2018/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

1968. augusztus 18-án, vasárnap este az egész ország a Táncdalfesztivál döntőjének hatása alatt állt, az új slágerek nagyobbat szóltak, mint két nappal később a tűzijáték. Ma már felfoghatatlan, hogy hogyan válhatott egy zenés tévéműsor az év legfontosabb eseményévé, de ötven évvel ezelőtt az egycsatornás tévékorszakban ez is megtörténhetett.

„Kérem önöket, hogy ne becsüljék le ezt a nagyszabású, játékos könnyűzenei sereg-szem­lét!” – mondta Tamássy Zdenkó, a nemzetközi zsűri elnöke a harmadik Táncdalfesztivál eredményhirdetése előtt, ami nagyon is mentegetőzésnek tűnt. Az ismert zeneszerző, aki egyúttal a hazai popipar cenzori fedőszervének, a Magyar Sanzon- és Táncdalbizottságnak is az elnöke volt, elsősorban azokra a kritikákra reagált, amelyek a közízlés mélyrepülésének tekintették a műsort, sőt miatta érezték veszélyben a dolgozók „kulturális fejlődését”. Igaz, hogy a Táncdalfesztivál vegytiszta szórakoztatóipari termék volt és nem is akart többnek látszani, mégis megkülönböztetett figyelem övezte. Ehhez fogható érdeklődés kön­y­nyű­zenei produkció iránt nem volt Magyarországon, hatását jól mutatja, hogy nem csak a napi sajtóban, a folyóiratokban is bőven foglalkoztak vele, és akkoriban a pályaválasztó fiatalok körében a legnépszerűbb hivatás a táncdalénekesé volt. Így hát nem csoda, hogy – a szocialista kultúra nevében – teljesen irreá­lis elvárások is előkerültek a műsorral kapcsolatban: az elvakultabbak a mozgalmi dalok újjá­születését várták tőle, mások beérték volna annyival, hogy a szerzők olyan dalokat írjanak, mint például a Tizenhat tonna vagy Marlene Dietrich-féle Hova tűnt a sok virág?.

Így jött

A Táncdalfesztivál külsőségeiben, atmoszférájában leginkább a híres-nevezetes San Remó-i dalversenyt próbálta magyarosítani, ám nagy különbség volt, hogy nálunk nemcsak a hagyományos könnyűzene képviselőit hívták meg, hanem néhány kiválasztott beatzenekart is. A műsor ötlete állítólag úgy született, hogy a Magyar Televízió szerkesztője, Bánki László 1965-ben elment egy Gitárpárbaj című koncertre, és a hatalmas sikert látva gondolta, hogy ezt – konszolidáltabb formában – érdemes lenne a tévében is bemutatni. Akkor még nem sejtette, hogy ötletével épp azt a „könnyűzenei problémát” sikerült valamennyire megoldani, ami – az ’56 utáni konszolidáció jegyében – úgy indult, hogy a nyugati zenék is teret nyertek a hazai kínálatban, a fiatalságot pedig ezek sokkal jobban izgatták, mint a rádióban játszott régi slágerek. Igaz, hogy a „métely” megfékezésére pártvonalon (a Kommunista Ifjúsági Szövetség – KISZ révén) történtek ilyen-olyan intézkedések, és az illetékesek szerették volna ennek az egésznek a szocialista változatát megteremteni, de tudták azt is, hogy az ötvenes évek eszközeivel (amikor bizonyos jazzes akkordokat is betiltottak) nem mennek semmire. Ráadásul élénken élt bennük a forradalom kamaszmítosza is, amiért tartottak a „lázadó ifjúságtól”.

Az első Táncdalfesztivált 1966-ban rendezték, mindenki küldhetett dalt, bár többnyire a dörzsölt slágergyárosok szerzeményei kerültek képernyőre (400 beküldött számból 64), amelyeket a showbiznisz veteránjai (Hollós Ilona, Vámosi János) mellett már olyan fiatal előadók is énekelhettek, mint Kovács Kati, Aradszky László vagy Koós János. A műsor szerkesztői arra is figyeltek, hogy az ún. gitárzenekarok se maradjanak ki, bár ezek közül egyedül az Illés-együttes produkciója, a Fáj minden csók című dal keltett feltűnést – zajos sikert a fiatalok és megbotránkozást az idősebbek részéről –, míg a többiekről még a Népszabadság kritikusa is azt jegyezte meg, hogy „zömében a régi stílus, az ósdi felfogás más ritmusú változata”. Ennél is tovább ment a Muzsika folyóirat szerzője, aki arról írt, hogy „az új táncdalok (…) a harmincas évek stílusát is követték, mintha egyik-másiknál Márkus Alfréd vagy Zerkovitz Béla támadt volna fel”.

Az Illés-zenekar győz

Az Illés-zenekar győz

Fotó: MTI/Keleti Éva

Persze mindez a legkevésbé izgatta a közönséget, a siker mindent felülmúlt, számos előadó karrierje ekkor szökkent szárba, úgyhogy ’67-ben már mindenki a folytatást várta. De az sem volt mellékes, hogy ugyan az Illés-együttes II. díjat nyert, az esemény azt bizonyította, hogy a slágeripar – legalábbis a nagy nyilvánosság előtt – megeszi reggelire a beatzenét. Nem véletlen, hogy a következő fesztiválra az Illés nem is jelentkezett, a többiek pedig csak jelentéktelen szerephez jutottak, az Omega például kísérő zenekarként lépett fel, noha ekkor már 1374 beküldött dalból választották ki a „legjobb” 60-at. De ennek a fesztiválnak a „jelentőségét” mindennél jobban mutatja, hogy hőse (és áldozata és rossz szelleme) egy csepeli munkásfiú, Kovács József lett, aki egy ismeretlen szerző, Pető István Jöjj vissza hozzám című számát adta elő. A dal a zsűri pontjai alapján az 58. helyet érte volna el, ám a közönség megőrült érte, 110 ezren szavaztak arra (levélben!), hogy döntőbe kerüljön, ahol eksztázisba kergette a nézőket. „Ki tévedett, kinek az ízlése szorul korrekcióra?” – tette fel a kérdést a Magyarország című hetilap szerzője, a Muzsika folyóiratban pedig ezt írták: „Reméljük, hogy a jövőre nézve, a külföldi tapasztalatokat is szem előtt tartva, a közönség közbeszólásának mérsékeltebb és főleg ízlésbeli érvényesülést biztosítunk. Nem könnyű feladat, de meg lehet oldani.”

Ide jutott

1968-ban a rendezők mindent megtettek azért, hogy a legnagyobb és leglátványosabb, ugyanakkor a legszínvonalasabb és legváltozatosabb fesztivált hozzák össze. És mivel addigra a magyar beatzenekarok egy részét sikerült is domesztikálni (lemezekkel, tévészereplésekkel), nem volt kérdés, hogy most ők sem maradhatnak ki. Ráadásul a dolog fordítva is működött; míg egy évvel korábban az Illés-zenekar elhatárolódott a rendezvénytől – a tévében jelentették be, hogy ez nem az ő fesztiváljuk –, 1968-ban már azzal jöttek, hogy mivel a beatzenének nincs más fóruma, ezt kell a „magukévá tenni”.

Persze kizárt dolog, hogy Szörényi Leventének vagy Bródy Jánosnak beleszólása lett volna a Táncdalfesztivál szervezésébe, mégis úgy tűnt, hogy az ő akaratuk érvényesül. Nem is csak azért, mert több új zenekar kapott bemutatkozási lehetőséget, mint az előző két fesztiválon együttvéve. Fontosabbnak tűnt ennél, hogy az Illés-együttes volt az első, amelyik nyilvánvalóvá tette, hogy a nyugati példaképek mellett a magyar népzene felé is tekint, és mivel a rendezők és a sajtó részéről is megfogalmazódtak bizonyos igények az egyedi hangzású magyar táncdal tekintetében, 1968-ban kimondatlanul is a „nemzeti könnyűzene” megteremtése tűnt a legfontosabb feladatnak.

Ennek ellenére a harmadik Táncdalfesztivált is elsősorban a szokásos szórakoztató zenei felhozatal uralta, de az is nyilvánvaló volt, nemcsak Szörényi Levente, hanem számos más hazai szerző is a magyar kártyát próbálja megjátszani. De amíg az Illés-együttes igyekezett „csak tiszta forrásból” meríteni, a többieknél fel sem merült efféle igény. Izsmán Nelly Matyó baba, Aradszky László Nem születtem grófnak, Pápay-Faragó László Így mulat egy bea­tes magyar úr című száma és persze me­gint Kovács József, ezúttal A csongorádi kisbíró unokája című szerzeménnyel, leginkább azt bizonyították, hogy a szórakoztató zenében az ízléstelenséget (és persze a sikert) akkor lehet igazán a csúcsra járatni, ha a szerző a nemzeti jelleget igyekszik kidomborítani. „Idén a legnagyobb közönségsikert épp két olyan szám aratta, amely szemléletében, zenéjében, motívumkincsében éppen nem az igazi népzenei hagyományhoz, hanem a »népiesch« műmagyarkodáshoz, a dzsentri mulatozáshoz nyúl vissza. Ezt pedig nemigen lehet megújhodásnak nevezni” – írták a döntő után az Alföld című folyóiratban az Így mulat egy beates magyar úrra és az A csongorádi kisbíróra utalva.

Így hát a „történelemkönyvekbe” sem Pápay-Faragó László neve került, hanem a győzteseké, elsősorban az Illés-együttesé, amely szintén „népi vonalon” mozgott az Amikor én még kissrác voltam című számmal, de a felsoroltakhoz képest teljesen más nívón. A Táncdalfesztiválok történetét ismerve valójában érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy ötven évvel ezelőtt miért éppen ez a szám tarolt (a tizenkét megnyerhető díj közül ötöt kapott meg), amikor a zsűri rajta kívül Koós János Kislány a zongoránál, illetve Mary Zsuzsi Mama című számainak ítélt még I. díjat. De éppen a másik két nyertes alakja mutatta meg, hogy Szörényiék a díjeső ellenére nemhogy nem tudták a maguk képére alakítani a Táncdalfesztivált, de valójában még csatát sem nyertek.

szerző
Legát Tibor
publikálva
2018/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához