„Mint a Trónok harca, csak metálban”

Richie Faulkner gitáros
szerző
Soós Tamás
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Csak pár éve csatlakozott, de ma már ő viszi a hátán a Judas Priestet. A Narancsnak elárulta, hogyan hatott rájuk a fő dalszerzőjük Parkinson-kórja, és azt is, miért nem ő fogja megreformálni a heavy metalt.

Magyar Narancs: Évekig te voltál az új srác a zenekarban. Milyen érzés most rangidős gitárosként állni a színpadon?

Richie Faulkner: Tagadhatatlanul ironikus a helyzet, de én továbbra is új srácként gondolok magamra. Glenn Tipton még mindig tagja a Priestnek, amikor tud, fellép velünk. (A Parkinson-kórban szenvedő gitáros a budapesti koncerten nem, de három nappal később a bécsin játszott a ráadásban – S. T.) A Judas Priest gitárosának lenni hatalmas felelősség, bárki is penget a színpadon, szóval ebből a szempontból nem változott semmi.

MN: És milyen szempontból változott?

RF: Amióta a Priestben játszom, elgondolkodtam rajta, hogyan akarom kifejezni magam zenészként. Priesten, Iron Maidenen, Black Sabbathon, UFO-n nőttem fel, s a lemezeiken rögtön fel lehetett ismerni, hogy ki játszik rajtuk. Én is azt szeretném elérni, hogy ha felteszik, mondjuk, a Firepowert, kiszúrják, hogy na, ezen Richie gitározik.

false

 

Fotó: Wikipedia/Ralph Arvesen

MN: És mitől lesz egy Richie Faulkner-dal Richie Faulkner-es?

RF: Ezt már a hallgatónak kell eldöntenie. Nem titok, kik hatottak rám – Zakk Wylde, Jimi Hendrix, Michael Schenker, Dave Murray és Tiptonék többek közt –, de én csak remélni tudom, hogy ezek a hatások valami egyedi ízzé állnak össze a játékomban. A gitározás számomra már nem a tempóról vagy a tudásom megvillantásáról szól, hanem egyre inkább a dallamokról és a hangjegyek gondos kiválasztásáról. Egy gitárszólónak személyisége van, és akkor jó, ha megtestesíti mindazt, amit a dal jelent. Az új lemezen ott van például a Rising from Ruins, ami a földről való felállásról és a gonosznak való szembeszegülésről szól. Írhattam volna hozzá egy tekerős szólót is, de a téma miatt inkább felemelő, énekelhető gitárszólót akartam. Ezt csinálta Slash, Schenker vagy Wylde is: olyan gitárszólókat szereztek, amiket dúdolni lehet, és erre törekszem én is.

MN: Szerinted lehet még valami újat mondani a heavy metalban?

RF: Nem úgy tűnik, igaz? Manapság mindenki olyan zenét akar játszani, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Black Sabbath vagy a Led Zeppelin. Az is probléma, hogy ha valaki valami mást csinál, azt a közönség leszólja. De ez szerintem változni fog, és nemsokára megújítják a rockzenét, ahogy, mondjuk, a grunge tette a 90-es években, ami szintén váratlanul robbant be. Például a Greta Van Fleetet, amely hiába tagadja, kiköpött olyan zenét játszik, mint a Zeppelin, most nagyon felkapták, és ha fejlődnek, még valami meglepőt is kihozhatnak a zenéjükből. Kezdetben a Led Zeppelin sem volt eredeti, régi bluesszámokat játszottak, aztán nézd meg, mi lett belőlük. Szerintem a legegyedibb zenekar a színtéren jelenleg az ellenpápával színpadra álló Ghost, de az is igaz, hogy én is része vagyok a problémának, mert zenészként és zenehallgatóként is leragadtam a múltban.

MN: Olyannyira kötődsz a nagy öregekhez, hogy a horrorlegenda Christopher Lee-vel is készítettél lemezt, aki 88 évesen találta ki, hogy heavy metalt akar játszani.

RF: A menedzsmentje kért fel, hogy szerezzek zenét a második, Charlemagne: The Omens of Death című lemezéhez. A komolyzenét kellett átírnom keményzenére, a csellót és a hegedűt elektromos gitárra. Metálos dalszerkezetekbe tömörítettem a vonósokat, és riffeket meg duplázót pakoltam alájuk. Ehhez jött még Christopher Lee sajátos, dörmögő baritonja, aki egy epikus történetet mesélt el. Olyan volt, mint a Trónok harca, csak metálban. Mondani sem kell, roppantul élveztem a munkát.

MN: Ahogy, gondolom, a Firepower írását is, ami a rajongói konszenzus szerint a legjobb albumotok az 1990-es Painkiller óta. Hogyan írja meg egy zenekar félszáz év után az egyik legjobb albumát?

RF: A Redeemer of Souls után ez már a második lemez volt, amit együtt írtunk, és mostanra emberileg és zeneileg is jobban összecsiszolódtunk, ami sokat serkentett a dalszerzési folyamaton. És Glenn betegségét is sikerült az előnyünkre fordítani. A Parkinson-kór szabta meg, hogy mit tudott eljátszani, illetve mit nem, de ez nem lelombozta, hanem még kreatívabbá tette őt. A kényszerhelyzetek néha igazi művészetet szülnek: kérdezd csak meg Spielberget, aki azért teremtett fojtó suspense-t A cápában, és azért rejtegette olyan sokáig a szörnyet, mert nem működött jól a műcápája.

MN: Egyszerűbbek lettek emiatt a dalok?

RF: Nem feltétlenül. Engem nem korlátoz semmilyen betegség, néha mégis egyszerűbb dolgokat írok, mint Glenn. Presztízskérdés volt számára, hogy olyan dalokkal álljon elő, amivel nem kompromittálja a zenekart. Nagyon fókuszált és makacs ember, hatalmasat küzdött a stúdióban. Ha valami nem ment neki, azt még ötletcsíraként átpasszolta nekem, a felvételeknek pedig többször is neki lehetett futni, és addig játszotta őket, amíg tökéletes nem lett. Ennyi csak a titok: a Judas Priest mindig száz százalékot akar nyújtani, és most talán sikerült is.

szerző
Soós Tamás
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 4
    rworse
    2018. szeptember 02., 13:52
    Ritchie Blackmore
  2. 3
    rworse
    2018. szeptember 02., 13:50
    Richie Blackmore-ból ellenben több is van, én a Rainbow-ból és a Blackmore's Nightból is ismerek egyet. Sőt, a Roundaboutból is az meg már négy.
    Aztán sajnos van egy Richie Sambora is. Aztán ott van Richie Kotzen is, aki nem sajnos. S a többi.

    A tiszapurgáli egy alföldi (éééérted, AL! földi!) rónasági iskolázatlan tanulatlan bárdolatlan képzetlen tudatlan mucsai bugris vizesnyolcas.
  3. 2
    tiszapolgári
    2018. szeptember 02., 07:06
    Egyetlen Ricsi nevű gitárosról tudok, Ritchie Blackmore-ról, a Deep Purple-ből.
  4. 1
    rworse
    2018. szeptember 01., szombat 16:06
    Ez a Richie egy igen jó srác lehet, ez látszik a koncerteken is, meg az interjúkból is. És hát. lassan elfogadtatja, ami elfogadhatatlan, miszerint K.K. nélkül is lehet hiteles a Priest. A Redeemer... lemez se rossz, de a Firepower tényleg egészen kiemelkedő, bár szerintem a korábbi, Downing-os lemezek közül a Painkiller óta is voltak legalább ilyen jók. És a Halford-interregnumban is két olyan lemezt készítettek, ami ha nem is volt igazi Priest, hiszen Halford nélkül az nem lehetséges, mégis, zeneileg szerintem a két legjobb lemezük.
    Szóval, lassan hajlandó voltam elfogadni, hogy bár nincs K.K., azért ez mégiscsak Judas Priest, erre jön Tipton betegsége. Ugyebár, harminc felettiekből ne bízz senkiben, de nagyobb baj, hogy most már öregségileg is hullik a Nagy Generáció, fogy a rockzene, fogy a szabadság.

Komment írásához